2013. február 12., kedd

Az időtényező - még mindig


Ezer éve nem jártam erre, pedig... nem dolgozom (még mindig, fene a jó dógomat), a kölkök meg azért nincsenek mindig itthon. Na jó, azért ez egy kicsit kacifántosabb: Dani iskolás (!!!): heti 5 nap pontosan 8:55-15:20-ig tartózkodik a suliban. Előbb nem nyit az osztályterem, napközi nekik még nincs. Ha 5 percet késem, világvége van. Dávid heti 3 napot jár oviba - 9:15-15:00/17:00. Ez hagy kb. 5,5 órát. Mindenre. Soknak tűnik, és mégsem az. Mos-vasal-tereget-takarít-főz-mosogat-ügyintéz-autószerel-ebédel(!)-bevásárol-internetez-munkátkeres(ne). Nem tudom, hol szúrom el (illetve de, nem vagyok elég fegyelmezett; ebbe nem fér bele, hogy belefeledkezzek egy könyvbe, vagy a kedvenc magazinomba).

Amikor itthon vannak (vagyis a 3 x 5,5 órán kívül)? Carolyn Hax zseniálisan foglalja össze - akinek van gyereke, tudja, hogy csak az igazat és a színtiszta igazat írja; akinek nincs, az egyelőre higgye el nekünk.

2012. szeptember 21., péntek

Karrierista anya dolgozik

Az úgy volt... hogy a gyerekprojekt előtt volt ám nekem munkám. Sőt, mi több, hivatásom. Fiatalok nem-formális oktatásával foglalkozom, és mielőtt valaki elszalad, fordítok: nyári táborokat, (nemzetközi) ifjúsági cseréket, képzéseket, önkéntes programokat szervezek azzal a céllal, hogy egy csomó mindent, amit formálisan (= iskolában) nem lehet, vagy csak nem szoktunk tanulni, lehessen. Vigyázat, hangzatos szavak jönnek! - önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés, projektmenedzsment, kezdeményezés, stbstbstb. A hangsúly itt nem annyira az élményen van, bár az is fontos, sőt jó, sőt kell - hanem azon, amit és ahogyan tanul belőle az ember. Egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb, mint ahogy hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki.

Hivatásom az most is van, csak a munkám kevesebb - lássuk be, két kisgyerekkel az ember nem tart tíznapos nemzetközi kompetenciafejlesztő tréninget. Bentlakásos, tíznapos [...] tréninget. Kivéve, ha (és ez itt a reklám helye) az Egyesek Ifjúsági Egyesületnél dolgozik. Dolgozott. Mivel a ködös Albionban nem kapkodtak utánam az ifjúsági szervezetek (úgy kell nekik!), belefért a nyaramba, hogy hosszabb időre hazamenjek Magyarországra. Naná, viszem a gyerekeket nagyizni, balatonozni, meg túrórudizni. Mivel mondern, 21. századi nőként viselkedtem, és a GYED alatt is tartottam a kapcsolatot a munkahelyemmel (értsd: önkéntes alapon gyakoroltam a hivatásomat mindvégig - lásd projektek menedzselése meg elnökösködés meg hasonlók), sem a pikszisből, sem a gyakorlatból nem estem ki. Így, amikor felmerült, hogy a fiúk már elég nagyok, nekem meg tréningelvonási tüneteim vannak, nem azt tárgyaltuk meg a kollégákkal, hogy miért nem tudok mégsem tréninget tartani (Anglia, tíz nap, bentlakás, 4,5 éve csináltam utoljára), hanem azt, hogy hogyan fogjuk megoldani.

Megoldottuk - két(!) nagymama, egy szuperjófej tréning team és egy még szuperjófejebb csoport segítségével. Nagyon élveztem, nagyon elfáradtam benne, és nagyon sokat tanultam belőle. Zanza:

1. Még mindig értek ahhoz, amit csinálok. Sőt, sok szempontból jobban értek hozzá, mint 4,5 évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy azóta nem tartottam ilyen tréninget (másfélét, rövidebbet igen), rengeteget fejlődtem, és tanultam a GYED alatt. Ennek része volt a coachképzés is - de döbbenetes módon, a legtöbbet valószínűleg az anyaságból tanultam.  Nem is annyira a gyerekeimtől, hanem abból, hogy (és ahogy) az anyjuk vagyok. Megértem-beértem. És remélem, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Ilyen szempontból talán szerencsésebb vagyok az átlágnál: a szakmám és az anyai szerepem erősítik egymást.

2. Mindezzel együtt azért kijöttem a gyakorlatból: az a fajta mentális állóképesség (mental fitness), ami ehhez a nagyon intenzív programhoz szükséges, bizony nem volt meg bennem. Hamar elfáradtam agyilag, és ezt 40 fiatal mellett nem engedheti meg magának az ember. Nem véletlenül van a szokásosnál nagyobb team az ilyen tréningeken (na jó, a módszer miatt is, de azért is, hogy egymást kisegítsük) - örök hálával tartozom a többieknek, amiért olyan könnyedén és profin beugrottak / kisegítettek, ahogy tették. Ezzel nem nagyon van mit tenni, edzeni kell - azaz sok tréninget tartani, hogy visszajöjjön az állóképességem.

3. A családot nem lehet kikapcsolni. Akár velem vannak, akár a világ túlsó végén, tíz napra nem lehet 'pause'-t nyomni rájuk. Nagymamák ide, nyaralás oda, a család valamilyen formában jelen lesz a munkám során, akár fizikailag, akár kérdések, döntések formájában. És nem mondhatom azt, hogy most a nagyik vagy apátok foglalkozzon ezzel. Ezt bele kell kalkulálnom, és fel kell készülnöm rá. Plusz energia, plusz idő, de ez van.

4. Igenis be lehet vinni egy négy- és egy kétévest egy kompetenciafejlesztő tréningre. Dani kiválóan beilleszkedett, segített tréninget vezetni, összehaverkodott egy csomó emberrel, általában remekül érezte magát, és a tréninghez is hozzátett. Dávid körbeimádtatta magát, és kommunikációra bírt olyanokat is, akikkel amúgy lehet, hogy két szónál többet nem beszéltem volna. Számomra megnyugtató a tudat, hogy abban, amit csinálok, igenis lehet nekik olyan helyet-feladatot-funkciót találni, amivel nemhogy hátráltatnák, épp ellenkezőleg: segítik a munkámat. Ez azért extrán fontos, mert ha egyszer Angliában is elkezdem ezt csinálni, őket tennem kell valahova, és itt nincsenek nagymamák. A módját persze ki kell találni, de most már bizonyítékom is van arra, hogy megoldható.

5. Ez nekem kell! Ebben mondjuk nem volt semmi újdonság, csak az ismételt megerősítése annak, hogy hivatásom van, nem (csak) munkám. Elfáradtam, nem volt tökéletes, amit csináltam, de jó volt, feltöltött, és a visszajelzések alapján a résztvevőknek és a teamnek is tudtam valami értékeset adni. És akkor már megérte.

MÉÉÉÉÉÉG!

2012. szeptember 14., péntek

Anya sikeres

Magyarországon zajlik az élet, a maga mostanában szokásos módján: politikusaink bátran szembeszállnak a kor szellemével, mert hogy is van az kérem szépen, hogy egy nő mást is akar, mint szülni három-négy-öt gyereket?! Én ebben a blogban már többször bevallottam, hogy bizony akarok mást is. Nyilván mert egy elfajzott, emancipált, önmegvalósító nőszemély vagyok. Nos, ha az vagyok, akkor az vagyok - már az általános iskolában is gaz deviáns voltam, aki nem csak, hogy szerette a komolyzenét meg a görög mitológiát, de volt képe mindezt nyíltan vállalni is.

Egyetértek azzal, hogy "vissza kellene állítani a családnak, a gyermekvállalásnak a rangját és szerepét." A gond ott van, hogy szerény véleményem szerint a gyermekvállalásnak nem akkor lesz(?) újra(?) rangja, ha hazazavarjuk a nőket szülni. Sőt. Akkor lesz, ha társadalmi szinten elismerjük, hogy gyereket nevelni igenis kemény munka, komoly feladat - és nem egyemberes. És ha azt is elismerjük mindemellett, hogy a gyereknevelés az élet része (mármint annak, aki úgy dönt, hogy akar gyereket, és vállalja a feladatot - mert ez nem a hazafias kötelesség kategória!), de nem az élet egésze. Mert igenis lehet több területen "önmegvalósítani" és sikeresnek lenni. Sőt, kell. Nekem legalábbis.

Hangulatfokozónak összeírtam a családi és karriertéren elért sikereimet az elmúlt négy évből (amióta anya vagyok). Íme a lista:

(Sikernek az minősül, amit én annak tartok - ez lehet valamilyen eredmény vagy teljesítmény, de lehet olyasmi is, amit bevállaltam, megtettem, bár eredménye nem lett (vagy nem az, amit szerettem volna). Valami, amire rájöttem, amit megtanultam, sőt, az is, amikor megvilágosodott, hol követtem el a hibát valamiben.)

Család:

  • Dani megoldás-orientált gondolkodásmódja
    Imádom, hogy ha szembetalálja magát egy helyzettel, azonnal előjön egy megoldással - még ha ez sokszor abban nyilvánul is meg, hogy "majd a mama leveszi/elrakja/megsüti." Ennél kifinomultabbakat is tud persze, pl. ha Dávid sír, arra nemcsak az lehet a megoldás, hogy szoptassam meg (régebben), de az is, hogy ad neki valami játékot, hogy játsszon. És ebben nekem is részem van, nem is kicsi - mert apró koruk óta terelgetem őket afelé, hogy ha valami nem úgy van, ahogy szeretnék, akkor ne csak panaszkodjanak, hanem csináljanak is valamit azért, hogy jó legyen.
  • Ismerkedés ismeretlenekkel a játszótéren, a játszóházban és az interneten - és az ebből fakadó összes előny (szupi gyerekruhák, receptek, gyümölcslevek, találkozók, dumapartik, stb.)
    Ez nekem messze nem magától értetődő - bármennyire is szeretnék néha, soha nem voltam a társaság-központja típus, nehezen ismerkedem, csomószor érzem magam hülyén ilyen helyzetekben. Komoly munkám van a fenti sikerben. 
  • Logisztikai és szervezettségi PhD-fokozat (hatékonyság/secundum ugrásszerű növekedése)
    Korábban sem voltam rossz, de egy, majd két gyerekkel az ember lánya nagyon hamar megtanulja, hogyan használjon ki minden egyes másodpercet és lehetőséget, ha nem akar megbolondulni.
  • A dolgok (félelmek, görcsök, hiedelmek) elengedésének továbbfejlesztése
    Ezen még van mit dolgozni, viszont a fiúk mellett két okból sem szalonképesek az anyai görcsök: egyrészt, mert nincs rájuk idő és energia, másrészt, mert a gyerekek azonnal leveszik, hogy valami nincs rendben.
  • A segítség kérésének és elfogadásának művészete
    Ebben nem vagyok, soha nem is voltam jó. Igyekszem...
  • Hogy Dani kétéves koráig ellen tudtam állni a képernyő csábításának! (Csak azóta néz tévét / tyúbot - előtte max. heti egy Vízipók volt)
  • Hogy már mind a kettő könyvtártag, van olvasójegyük, és válogatják maguknak a kikölcsönözni való könyveket
    Az én fiaim! :) És ők mondják hogy menjünk könyvtárba! Sőt, a könyvesbolt gyerekrészlegét is nagyon csípik.
  • Dani szókincse magyarul és angolul egyaránt.
    Mert olvasunk nekik rengeteg mesét, mert beszélgetünk velük, mert énekelünk nekik. Dávid is egyre jobb.
  • Rengeteget mesélek nekik, és én is élvezem!
  • Hogy el tudtam engedni Dani mozgásfejlődésével kapcsolatos paráimat (9 hónaposan ült fel, 13 hónaposan kezdett mászni, másfél évesen járni. Sokat hallgattam, hogy hát-hát...)
  • Hogy megoldom, hogy legyen M.-mel kettesben töltött időnk, közös programunk
    Nagyon sokat számít! Erre főleg olyankor szoktunk rájönni, amikor egy ideig nem jön össze...
  • Zökkenőmentes költözés Angliába
    Úgy logisztikailag, mint családilag. Erre nagyon büszke vagyok. Sok segítséget kértem és kaptam hozzá, amire külön is büszke vagyok.
  • Két mosolygós, nyitott, bátor gyerek (ennek egy része adottság, belőlük fakad. Egy másikhoz én is kellek.)

Karrier:

  • Elvégeztem egy coach képzést a GYED alatt. Beleértve a szakmai gyakorlatot is. Sőt, dolgoztam is coachként.
  • Projektmenedzserként végigvittem egy másfél éves nagyprojektet az egyesületben (ebben milliónyi részsiker van)
  • Tudatosság: tudatosítottam magamban, és elfogadtam, hogy ez (munka, karrier) nekem igenis kell, így érzem jól magam
  • Kompetenciák: hatékonyság, szervezőkészség, multitasking, kommunikáció, tárgyalástechnika - sorolhatnám a divatosabbnál divatosabb szavakat
  • Elkezdtem blogolni
  • Tréninget is tartottam, nem is egyet. Idén nyáron már a bentlakásos nemzetközit is bevállaltam - gyerekestül! Erről majd írok külön.
  • Két évig az egyesületem elnöke voltam - és nem csak papíron, dolgoztam vele nem keveset.
  • Az angliai munkavadászat kapcsán végre összeraktam egy valóban ütős, komoly CV-t.
  • Letisztult bennem, mit és hogyan szeretnék csinálni (a szakmámban) itt Angliában. 

2012. június 14., csütörtök

Karrierista anya munkát keres

Az úgy voooolt... hogy amikor a zapjuk munkát kapott itt a ködös (de leginkább esős és hideg) Albionban, a karrierista anya (aka én) kénytelen volt feladni az otthoni (magyarországi) karrierjét. Az már az én döntésem volt, hogy nem keresek egyből állást, hanem először megvárom, míg a fiúk megtelepednek, beszélnek már kicsit angolul, biztonságban érzik magukat (meg főleg: én biztonságban érzem őket). Ez olyan április vége felé meg is valósult, gondoltam, itt az idő állást vadászni, hogy szeptembertől dolgozhassak, a kicsi meg mehessen oviba (a kettő minden irányban összefügg - nem csak azért kell oviba mennie, hogy én dolgozhassak, azért is kell dolgoznom, hogy oviba mehessen). Ahogy azt Móricka elképzeli...

Hogy a kerítés itt sem kolbászból vagyon, azt eddig is tudtam. Amire nem számítottam, az az volt, hogy másfél hónap alatt egyetlen interjúig sem jutok el. Ennek számos oka van:
1. Heti 4 nap napi max. 2 órát tudok állásvadászattal tölteni (amikor Dávid alszik). Egyéb időszakokban az elmélyült odafigyelés lehetetlen. Ez pedig kevés.
2. Az önéletrajzom reménytelenül régimódi volt (erm... soha nem használtam álláskeresésre... erm...), és nagyon sok munka, rengeteg idő és számtalan változat után jutottam csak el odáig, hogy a mostanit jónak tartom (meg mások is).
3. Minimális infóm volt az itteni non-profit szektorról. Ezt tudtam, és még mindig kutatok, és gyűjtöm az infót, de ez is időigényes.
4. A fentiből kikövetkeztethető, hogy ismerőseim sincsenek az angol NGO-k (itt VCO-k - Voluntary and Community Organisations // charities) köreiben.
5. Az állások kb. 50-60%-ra nem CV-t kell küldeni, hanem az ő saját jelentkezési lapjukat kell kitölteni - melyben pontonként végig kell menni a "személyleíráson" (person specification), és bizonyítani, hogy a tudásom és tapasztalatom hogyan felel meg az elvárásoknak. Ez 6-9 oldalas doksit, és kb. 2-3 órát jelent. Jelentkezésenként.
Eredmény: másfél hónap alatt kemény 9 db pályázatot adtam be. Az testvérek között sem sok.

A mérleg eddig 4 elutasítás. A maradék 5-re még nem jött válasz, ebből arra következtetek, hogy legalább 2 ebből sem nyert, a másik 3-ról a jövő héten derül ki.

Lehetőségek persze vannak még. Személyesen is fel kell keresnem néhány ügynökséget (nehezen veszem rá magam), szélesítenem kell a kört, és kevesebb időt tölteni egy-egy jelentkezéssel (egyre jobb a szintidőm, ahogy egyre gyakorlottabb vagyok, és vannak többször felhasználható jó szövegeim).

Problémák: mivel visszajelzést nem adnak ("because of the great number of applications..."), nem tudom, hogy mi hiányzik - az angliai tapasztalat vagy valami más. Ráadásul nem vagyok elég karrierista ahhoz, hogy olyan állásra jelentkezzek, amit nem szeretnék csinálni - a fene a jó dolgomat, tudom. A szeptemberi ovikezdéshez július 1-ig kellene egy szerződés - erre jelenleg kevés esélyt látok. Mi legyen? Halasszuk? Menjen mégis, de akkor Dani is csak 2-3 napot tud járni?

Igazából túl sok a lehetőség, és nem tiszták a prioritások. Mi mit ér meg? Mibe mennyi energiát érdemes fektetni? Mit muszáj és mit nem érdemes? El vagyok még veszve ebben...

Folyt.köv.

Szösszenetek

A nagytesó:
(Ma reggel a vasútállomás felé menet, Dani előrukkolt a farbával)

- Mama! A Dávid miért nem marad ott az oviban?
- Szeptembertől ő is járni fog. Csak egy másik csoportba.
- De amikor kijönnek az udvarra, fogunk találkozni, ugye?!
- Persze, az udvaron együtt lesztek, és játszhattok együtt is.
- Akkor jó. Más nem bánthatja a Dávidomat!
- Csak te?
- Igen. Csak én.

Edzés:
(Megyünk hazafelé)

- Mama! Tedd le a Dávidot!
- Most egy kicsit viszem, hogy haladjunk, szívem.
- De a lábán kell jönnie, hogy eddzen! Hogy le tudjuk dönteni a papát!

2012. február 26., vasárnap

Fire engine és coleslaw

"Thank you, mummy!" - Dani angol szókincsének ez a jelenlegi csúcsa. Ezen kívül el tud számolni tízig (angolul, mármint - magyarul huszonkilencnél tart), tud köszönni és nagyon profi tűzoltó-szakkifejezésekben (hála Fireman Sam-nek). Továbbra sem "tanítom" angolul, ő pedig nem nagyon szokta megkérdezni, mi mit jelent. Ami ráragad, azt használja - és az a sanda gyanúm, hogy sokkal többet ért, mint azt bárki hinné. De megviseli, hogy nem tud beszélni - az elmúlt két hétben minden reggel könnyek között kapaszkodott belém az oviban, hogy maradjak még, és minden reggel közölte, hogy nem szereti az ovit, nem akar menni. Kérdésemre, hogy mi a baj az ovival, mi nem jó ott, mindig ugyanaz a válasz: "nem tudok angolul beszélni." Egyrészt a szívem szakad meg. Másrészt a helyzetre egyetlen megoldást látok: menni kell az oviba, mert csak úgy fog megtanulni angolul. Harmadrészt pedig kénytelen voltam felülvizsgálni a kisgyermekkori idegennyelv-oktatással kapcsolatos, meglehetősen szigorú nézetemet (miszerint kisgyereket nem tanít(tat)ok idegen nyelvre) - ebben a speciális esetben talán jobb lett volna, ha jár angolra, mielőtt jövünk. A kiejtése úgyis rendbe jött volna itt, és legalább lett volna egy-két szava indulásnak. Mindegy, ez a hajó már elment, marad a mélyvíz-módszer - apja is így tanult meg japánul, és túlélte.

Az angol ovi (legalábbis a miénk) egyébként nem különbözik annyira a magyartól, mint elsőre hinné az ember. Ami különbség van, az inkább technikai, bár sokszor az is sokat számít. Először is itt az iskolaköteles kor (5 év) előtti ellátás fizetős. Gyakorlatilag mindenki magánoviba jár, és az finoman szólva nem olcsó. Cserébe viszont este 6-ig van ellátás, természetesnek veszik, hogy reggel akkor érkezel, és délután akkor viszed el a gyereket, amikor neked jó (ha valami olyan programot terveznek, amihez időben meg kell érkezni reggel, úgyis szólnak előre), 3 és 5 éves kor között minden 8(!) gyerekre jut egy óvónő, és minden nap ráérnek elmondani, hogy mi történt, hogy volt a gyerek, stb. Azon lehet vitatkozni, hogy tényleg mindent le kell-e írni (minden gyerekről részletes naplót vezetnek, amibe bármikor belenézhet a szülő, eszetlen írásbeli adminisztrációt csinálnak, csomó idő és energia, amit akár a gyerekekkel is tölthetnének); hogy jó-e, hogy a nátha nem számít betegségnek (az egyik óvónőt idézve: "úgyis folyton folyik az orruk"); hogy antibiotikumot szedő gyerek is mehet oviba 24 (vagy 48?) óra után. Nincs kinti és benti ruha és cipő; van viszont (jó időben) egész délelőtt nyitva lévő kertajtó, amin lehet ki-be rohangálni. Nincs fogmosás ebéd után; van beltéri "vizezős hely." Számomra ezek elfogadható dolgok. Ami fontos: tudjanak kapcsolatot teremteni a gyerekkel, tudjanak olyan légkört teremteni és olyan környezetet biztosítani, amiben jól érzi magát és tud játszani, tudják kezelni az adódó helyzeteket, és legyen olyan nevelési programjuk, ami úgy készít fel az iskolára, hogy közben nem csinál iskolát az oviból - na, ezt, úgy tűnik, a mi ovinkban tudják. (Nem kicsi a kihívás: a magyar oviját mind a ketten nagyon szerettük, nehéz felnőni hozzá.)

A fenti témából is látszik, hogy visszavedlettem SAHM-ba (stay-at-home-mum), a karrier (az enyém legalábbis) most egy kicsit pihen. Sajnálom a magyar munkahelyemet, sajnálom, hogy pont most kellett ott hagynom, amikor egy csomó izgalmas projektet csinálunk, amikor végre komolyabban belevethettem volna magam a munkába. De ez van. Akármennyire is karrierista egy anya, definíció szerint nem egyedül hoz családi döntéseket (kivéve, ha egyedülálló, de nálunk nem ez a helyzet). A családi döntés pedig az lett, hogy megszálljuk Angliát, mert az nekünk jó (lesz). Egyébként sok szempontból máris jó. Van szép (bérelt) házunk kerttel, 5 percre a karrierista apa munkahelyétől (aki így 'hajnali' negyed 7-re itthon van!); találtunk egy jó ovit, ahova Dani, a nyelvi mizériát kivéve, szeret járni; a környék kellemes, az infrastruktúra jó. Készülök komolyan felfedezni Angliának ezt a részét, amint rendszeresebb lesz a napsütés és a meleg. Az emberek eddig nagyon barátságosak voltak mindenhol - és mivel Dávid folyamatosan leveszi a sapkáját, amikor a hátamon van, és már kb. a fél várost megkértem legalább egyszer, hogy adja vissza rá, így elég nagy a mintám. A mókusok, a kacsák és a ludak is nagyon barátságosak, alig tudom levakarni őket magamról, és ebben a gyerekek nem sokat segítenek, mert folyton etetni akarják őket. Szerintem a rókákat is megpróbálnák, csak azok szerencsére nem jönnek közel - csak a kukákhoz, ezért mindent muszáj zacskózni. Szigorúan szelektíven gyűjtjük a hulladákot, amit hetente egyszer visznek el, és ha csak egy nem megfelelő darabot is dobtam valamelyik gyűjtőbe, akkor bizony itt hagyják az egészet. (Igaz, ha az ember veszi a fáradságot, és elolvassa az útmutatót, nem egy nagy etvasz.) Holnap megyek gereblyét és metszőollót venni, mert jön a tavasz, és a kertet az előző bérlő kissé elhanyagolta...