2010. december 21., kedd

A szeretet útjai

Amióta Gary Chapman előjött az öt szeretetnyelvvel, minden pár-, család- és szülőfelkészítő könyvben, tanfolyamon, műsorban ezt nyomják. A dolog lényege az, hogy míg mindenki vágyik arra, hogy szeretetet kapjon - és persze ad is a maga módján - a szeretet megnyilvánulási formája, kifejezőeszköze mindenkinél más és más. És persze evidensnek vesszük, hogy a mi szeretetkifejezési módunkat (szeretetnyelvünket) a másik érti - és viszonozza. Na, ebből szoktak lenni az nagy konfliktusok. Mert amíg valaki (mondjuk szerény személyem) számára a dicséret, az elismerés, a megerősítő szavak jelentik (elsősorban) "a" szeretetet - addig könnyen lehet, hogy a másik (vegyük pl. a nagyobbik gyerekemet) akkor érzi, hogy szeretve van, ha sokat-sokat-sokat-...-sokat játszunk, sütünk-főzünk, mesélünk, sétálunk - tökmindegy, de legyünk együtt. Nem mintha nem érteném-beszélném ezt a nyelvet is - csak, mondjuk úgy, ez nem a szeretet-anyanyelvem.*

Nem is lenne a dologgal semmi baj... ha nem lenne olyan irgalmatlanul időigényes. Mert az a gyerek, akinek az együtt töltött minőségi idő az elsődleges szeretetnyelve, nem éri be csak a testemmel. Neki a lelkem is kell. Egész valómat, figyelmem 100%-át igényli-követeli. Nem lehet ülni mellette, és krumplit hámozni, zoknit párosítani, ne adj' Isten olvasni - vele kell lenni, a szó legteljesebb értelmében. Ha szerencsém van, lelkesíti a zoknipárosítás lehetősége, és akkor ő is segít - ha nincs, akkor vagy lemondok a párosított zoknikról, vagy vállalnom kell a szívettépő zokogást / hisztit / folyamatos, és egyre erősödő nyaggatást, hogy mostmáraztántényleg menjek alagutat építeni! No persze, minden gyerek csinálja ezt. Minden gyerek ezt csinálja. Ki többé, ki kevésbé. Ki meg állandóan.

Kíváncsi vagyok, a kicsi milyen irányba megy majd el... most még, csecsemőhöz illően, felvételt, érintést, babusgatást akar legesleginkább. De már látszanak a jelek: nagyon figyel, nagyon magyaráz, nagyon kacarászik, ha rá figyelek. Mondjuk, az megnyugtató, hogy már most hosszabb ideig elszöszöl egyedül ezzel-azzal, mint a nagytesója valaha is. Ám ha valamit akar, igen határozottan közli. Mi lesz ebből...?

Mindenesetre elhatároztam, hogy az egymásra figyelés igenis kölcsönös lesz. Uff. Én játszom-építek-sétálok-mesélek velük. Ők pedig majd folyamatosan mondják, hogy milyen ügyes-okos-szép vagyok :). A mamának is éreznie kell, hogy szeretik.

*Jut eszembe, anyanyelv: az elsődleges szeretetnyelvünk nem feltétlenül az, ami az anyukánké!

2010. december 7., kedd

Család - anya beteeeeg?!

A betegszabadság nem szerepel az anya szerződésében. A munkaköri leírás 24 / 7 szolgálatot ír elő, ebbe nem fér bele mindenféle láz, fáradtság, köhögés, lelassulás és egyéb nyavalygások. Gyerekésszel nem felfogható semmilyen olyan jelenség, amikor a mama nem 100%-os. Egészen tisztán emlékszem rá, hogy annak idején az én gyerekeszemmel sem volt felfogható a dolog a saját mamám vonatkozásában. Persze, látja a gyerkőc, hogy anyja nyúzott, fáradt, hangja nincs (nem tud mesét olvasni), sállal a nyaka körül közlekedik (vánszorog) a lakásban is; valahol érzi is, hogy valami nincs teljesen rendben, oda is jön megölelni, puszit adni. Ám ettől még evidens, hogy a mamának tudnia kell odafigyelni, játszani, ellátni, ugrani, szeretgetni, kerengeni ésatöbbi.
(Vannak persze az extrém esetek, amikor valami akkora baj van, hogy még a gyerekek is azonnal átállnak kímélő üzemmódba. De ezek általában a valóban ijesztő állapotok - a gyerekeknek ehhez tévedhetetlen antennájuk van.)

Én szerencsére(?) nem vagyok annyira rosszul, hogy Dani felfüggessze a dackorszakot, így viszont nehezített a gyógyulás is. (Dávid fogzik. És mindenáron ülni akar. Csak hogy ne unatkozzak.) A következő, nagyon egyszerű következtetést szűrtem le a tapasztalatokból: gyakorlatilag bármit érdemes megtennem, hogy ne legyek beteg. Nem nekem találták ki ezt a dolgot két gyerek mellett. Amúgy elég jól bírom a betegséget, "jó beteg" vagyok - ha hagynak betegnek lenni. Márpedig a gyerekek nem hagynak, és ez elég skizofrén helyzet. Ideges és kiabálós is leszek tőle, az meg senkinek nem jó. Szóval kikúra és egészségfenntart, de izibe! Ezzel mindössze az a baj, hogy fegyelmezettebbnek kellene lenni hozzá...

2010. november 28., vasárnap

Adventi naptár

Amikor a karrierista anyából kitör a kreativitás :)

Hozzávalók:

24 db gyufás skatulya
1 ív A2-es zöld kartonpapír
piros és zöld csomagolópapír
dekormatrica
olló, ragasztó, vonalzó

A skatulyák nálunk hűtőmágnest, matricát, lufit, óriásmazsolát és hasonlókat tartalmaznak, de persze csokival is kiváló lehet. Nekem egy délutánomba került megcsinálni, de ez különböző zavaró tényezőknek tudható be (családi ebéd, ebéd utáni családi beszélgetés, 2 db apró fiúgyermek sertepertélése, stb.) - ha zavartalanul tevékenykedhetek, szerintem 2 óra alatt tokkal-vonóval kész lett volna.

Elsején megy a gyerekszoba falára. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tartom vissza Danit attól, hogy rögtön kinyissa az összes "ablakot"...

2010. november 26., péntek

Terápia

Oldalnyi listám van arról, mi mindenről akarok írni a blogba - időm meg... amint látjátok. Na, nem gond, majd szépen sorban...

... kicsit módosítanom kellett az eredeti elképzeléseimen (idő...hiány...). A terv az volt, hogy a héten minden nap írok egyet, terápiás céllal, de nem jött össze - ez a zanza:

A ramaty hangulat nem az az állapot, amiben sokáig tengődni szeretnék, ezért még a múlt vasárnap kidolgoztam a terápiát - nekem ez működik, azt nem állítom, hogy bárkinek tutifix módszer. Elemei:
  1. Kiírom magamból - segít rendszerezni a gondolatokat, és megkönnyebbülök attól, hogy "kiadtam" magamból (pipa, lásd az előző bejegyzést)
  2. Begyűjtöm az írott és szóban elhangzó részvétnyilvánításokat / buksisimogatásokat / fenékenbillentéseket - ezek igenis kellenek az ember lányának, hogy érezze, nincs egyedül, törődnek vele, és még ötleteket is adnak a megoldásra. Tiszta haszon.
  3. A szimpatikus ötletekből és a saját kútfejemből összeválogatom az akcióterv részleteit
  4. Megvalósítom az akciótervet (ez a nehéz rész)
Akcióterv:
  • Sajátidő-nyerés: értsd: egy gyerek sem. Sőt, férj sem. Csak én. Énénén. Séta-olvasás-kád víz-vásárlás. Net nem. Az leszív. Feltétel: bébiőr. Megvalósítás: nagymamabevonás. Legalább gyakorolhatom a segítségkérést és -elfogadást, és a saját félelmeim ('már így is túl sokat kérek tőlük') legyőzését.
  • Sikerterápia: családi és karriertéren elért sikereim összegyűjtése az elmúlt két és fél évből, önbizalomerősítési céllal.
  • Páros gyakorlatok: férj+én. Csevely, tévé, kávé, vatevör. Csak gyerek nem. Esténként és hétvégén megvalósítható, ügyesnek kell lenni, mert ütközhet a következő ponttal.
  • Alvás: lefekvés legkésőbb 9-kor. Feltétel: önfegyelem. Megvalósítás: akadozik.
  • Érdekérvényesítés: be kell látnom, hogy nagyD kezd kicsit elkanászodni, és hozzászokni ahhoz, hogy mindig igyekszem megoldani, hogy az lehessen, amit ő akar. Sok, nem megy, vissza kell venni a válaszkészségből - néha még be sem fejezem az egyik "feladatot", már adja is a következőt. Jön a több korlát és a több "nem." Persze csak annyira, hogy az ő igényei mellett az enyémek (és a kistesóéi) is kielégüljenek. (Nevelem a gyereket... jaj, de utálom ezt a szót!)

2010. november 20., szombat

Ramaty

A kedélyállapotom. Sokat gondolkodtam rajta, hogy blogoljam-e az egészet, de az eddig próbált gyógymódok nem váltak be, így kipróbálom ezt is, hátha működik.

Elégedetlen vagyok magammal, és nem kicsit. Azzal, amit csinálok. És ahogyan. Újraolvasva az elmúlt 2-3 hét bejegyzéseit például, iszonyú nagyképűnek és tudálékosnak tűnök saját magamnak, egyáltalán nem az jön le belőlük, amit átadni szeretnék. Szerkesztgetheném persze, vagy akár ki is törölhetném mindet, de az a) nem fair; b) a lényegen nem változtatna. A hiba ugyanis az én készülékemben van. Persze nem csupán a bloggal van bajom: türelmetlen vagyok, nyúzott, nyűgös, rosszkedvű. Túl hamar, túl könnyen felcsattanok minden apróságért, közben meg lelkiismeret-furdalásom van: szegény Dani szinte mást sem hall mostanában. Úgy érzem, szusszanásnyi időm sincs, folyamatosan rohangálnom kell a két gyerek között, az ebédemet sem tudom normálisan megenni. Estére leginkább azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, ne szóljon hozzám - az apjuk történeteire sem vagyok kíváncsi, nemhogy még esetleg foglalkozzak is vele. Egyik percben bőgni akarok, a másikban ordítani.

Ez lenne a baby blues? Arra jutottam, hogy nem valószínű. Egyrészt a kicsi már 3,5 hónapos, és a gyermekágyi depressziónak elvileg közvetlenül a szülés után illik érkeznie. Másrészt pontosan tudom, hogy előbb-utóbb ki fogok mászni ebből az állapotból, ha máshogy nem, hát a saját hajamnál fogva - a depressziónak pedig egyik lényeges eleme, hogy az ember nem érzi képesnek magát arra, hogy megoldja a helyzetet.

Elemezzünk:
  1. tény, hogy kialvatlan vagyok. Nagyon nehezen élem meg, hogy 3,5 hónapja minden éjjel kelnem kell. És még csak nem is azonos időben, azaz rendszer semmi. Ráadásul a reggel 5-ös kelés után mostanában nem tudok aludni. Ez tuti nem tesz jót.
  2. tény, hogy ősz van, egyre hidegebb, egyre kevesebb a napsütés, és rövidülnek a nappalok. Ez megnehezíti, hogy Daninak programot találjak, és egyébként is kevesebb kedvem van kimozdulni. És mivel napelemmel működöm, hamarabb lemerülök.
  3. tény, hogy Dávid egyre többet van ébren, és a bátyóhoz hasonlóan ő is szórakoztató rabszolgát óhajt az ébrenlét teljes időtartama alatt. Mivel az ő érdekképviseleti ereje kisebb, egyelőre Dani több mamához jut. Mert a kettővel egyszerre foglalkozni nem lehet, ezt tessék elfelejteni. Nagyon más igényeik vannak, egymással még nem tudnak játszani, ámde mindkettő teljes ráirányuló figyelmet szeretne. (Mellesleg: létezik olyan gyerek, aki nem?)
  4. tény, hogy kevesebb a segítségem, mint az elején. De még így is jobban állok az ismerőseim többségénél, két lelkes nagymamával (és nagypapával), szóval egy szavam sem lehet.
Összefoglalva: kimerültek a tartalékaim. Ilyenkor meg előjönnek szépen a mélyen eltemetett nyavalyáim: a megfelelési kényszer, a maximalizmus, az önbizalomhiány. Azt érzem, hogy sem a gyerekek igényeinek nem tudok megfelelni - hogy a saját elvárásaimról már ne is beszéljünk. Nem hiszem, hogy olyan sokat várnék magamtól: odafigyelést, türelmet, rendelkezésre állást - vagyis csak azt, ami az anyasággal jár. Ezt vállaltam, amikor gyerekeket szültem.

A megoldást még nem találtam meg: a tartalékok feltöltéséhez minimum két hét tengerparti nyaralás kellene (24 órás bébiszitterrel). Ez most nem reális. És abban sem vagyok biztos, hogy hosszútávon segítene. Mert az akkumulátor újra lemerül - rendszerszintű megoldást kell találnom, csak még nem látom, mi lesz az. Az egy-egy napon átsegítő dolgok már megvannak: korai lefekvés (ára: este nem találkozom a férjemmel), néha egy kis nagyibölcsi Daninak (vagyis "csak" a kicsire kell figyelni, aki ilyenkor azonnal bejelentkezik), vitaminok, ásványi anyagok és Mozart nagy dózisban, mindennapos séta, hogy levegőn is legyek. Ezekkel tüneti kezelést folytatok, jobb napokon csak estére leszek használhatatlan hisztizsák.

Ha sikerül kidolgoznom az üdvözítő módszert, szólok. :)

Család - És mégis ki kel fel?

Nemrég írtam a kisgyermekes anyák és a pihenés kapcsolatáról. Erre mit mutat ma nekem a kisgyermekes apa?

Hangyát leegyszerűsítettnek érzem a cikket, arról nem is beszélve, hogy megint egy olyan kutatás, ami max. arra jó, hogy "tudományosan" is megerősítse, amit mindenki tud.

Lássuk be: egy anyatejmeghajtású gyerekhez muszáj az anyatejforrásnak felkelnie. Persze lehet fejni azzal a céllal, hogy éjjel apuka etessen cumisüvegből, és vannak helyzetek, amikor ez az aktuálisan nyerő megoldás. Mi is csináltuk Danival annak idején. Egy darabig. Szerencsére a gyerek elég hamar úgy döntött, hogy inkább átalussza az éjszakát, én pedig rájöttem, mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem kell fejni. Mert ugyan sokszor felkelt az apja etetni, de bizony én végig (félig) ébren voltam - ma sem tudok úgy aludni, hogy valamelyik gyerek ébren van.
Dáviddal valahogy fel sem merült ez a megoldás. No persze, ő undorodva köpi ki a cumisüveget, függetlenül attól, hogy mennyire éhes, én pedig nem érzem szükségét, hogy erőltessem. Ellenben ő még most is kel éjszaka (de hajnalban mindenképp), tehát kelhetek én is, mert nem szeretek fekve szoptatni. Ha szerencsém van, fél éves korára a hajnali kelést is kitolja egy kicsit, és akkor hawaii lesz!
(Tápszeres babáknál persze eleve adott a lehetőség, hogy az éjszakai etetés(eke)t az atya intézze - hogy mennyire teszi, az más kérdés.)

Szóval az elején adódik, hogy az anya kel fel. Szerintem aztán ez hajlamos így maradni. A gyed/gyes alatt mindenképp ("apának pihennie kell, holnap dolgozni megy"), utána meg már pláne. Hiszen addig is a nő kelt fel. Persze vannak egyéb lehetséges hátterek és okok is - szintén a "mindenki tudja" kategóriából...

Én szerencsés vagyok. A 2D apukája hajlandó felkelni éjszaka, bár nem lelkesedik az alvásmegszakításért (én sem). Apróság? Sőt. Ez is része annak, hogy támogat. Én is dolgozom - ő is családozik. Így érezzük fair-nek. És nekünk ez működik.

2010. november 15., hétfő

"Neeeeeeem jön ki a Dani!"

Mármint a fürdőkádból. Természetesen. Ma este mindenre ez volt a válasz. "Neeem a Nárciszban van az üvi!" (Nagyijánál maradt a teásüvege); "Neeeem pohárból teát!"; "Neeeem megy a Dani fürödni!"; stbstbstb.

Bármely kétéves (+/- 6 hónap) szülőjének ismerős felállás: bármit mondasz - azonnali és hangos (alkalmanként földön fetrengéssel kísért) "neeeeem!" a válasz. Ha az ellenkezőjét mondod, arra is. Trükkös(?) szülők ki is használják ezt a helyzetet, és a gyerektől eleve az ellenkezőjét kérik annak, mint amit el akarnak érni. Nálam ez durván kiveri a manipulációs biztosítékot, én mindig azt kérem tőle, amit szeretnék. Ha nagyon nem hajlandó, akkor legtöbbször nem erőltetem, megmondom neki, hogy jó, akkor nem. Erre persze nála is beindul a dupla "neeem" - szóval a végén ugyanott vagyunk, de a kört akkor is meg kell futni. Idegőrlő a dolog néha, és irtó fifikásnak kell lenni, hogy a) elérjem, amit akarok; b) se én, se a gyerek ne kapjon idegrohamot közben.

Tény: sokszor engedek neki. Tulajdonképpen amiben csak lehet, engedem, hogy az legyen, amit ő akar. És régen rájöttem, hogy sokkal több dologban engedhetek neki, mint azt korábban képzeltem. Mert mi történik, ha ő lapozza a fényképalbumot? Ha nem fekve, hanem állva veszi fel a pelenkát? Ha valódi csavarhúzóval játszik? Annyi, hogy ez tőlem több odafigyelést igényel, és nehezebb megvalósítani, mintha azt és úgy csinálja, amit és ahogy mondok. Van azonban számos múlhatatlan előnye:
  1. Minimalizálom a hisztit, amivel sok-sok idegsejtet, időt és hangszálat spórolok.
  2. A gyerek megtapasztalja, hogy van hatása a körülötte lévő világra, beleszólhat a történésekbe - egy kétévesnek, aki éppen a kontrollt gyakorolja (vö. szobatisztaság), ez most nagyon fontos
  3. Megtanul tárgyalni és egyezkedni. Megtanulja, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, akkor joga van szólni, akarhatja másképp, és képviselheti az érdekeit. És gyakorolja azt is, hogyan. (Neeeem földön fetrengve!)
  4. Abban a néhány dologban, amihez viszont igenis ragaszkodom, sokkal határozottabb tudok lenni, és ő is sokkal inkább hajlandó elfogadni.
Szóval nekem ez a módszer bejön. Fárasztóbb; folyamatos odafigyelést, egyezkedést, és legfőképpen a másik (jelen esetben a gyerek) iránti maximális tiszteletet igényel. És egy kis elgondolkodást: mi is az, amit valójában el akarok érni? Azt, hogy legyen rajta pelenka, vagy azt, hogy fekve vegye fel a pelenkát? Ha valahova kétféleképpen is el lehet jutni, akkor miért ne legyen úgy, ahogy ő akarja? Most erről szól számára a világ. Akkor nosza - befektetek a jövőbe, és remélhetőleg lesz egy boldog, sikeres és hasznos gyerekem.

2010. november 11., csütörtök

Tükröződik...

"Ott tükröződik a mama szemében a Dani!" - jelentette ki nem egészen két és fél évesem ma este a fürdés utáni öltözés közben.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerek szókincse fényévekre van a kortársakétól. Egész nap hallgatom, amint folyamatosan kommentál mindent, szép, kerek, összetett, nyelvtanilag helyes magyar mondatokban. Tudom, hogy rendszeresen használ olyan szavakat, mint tulajdonképpen, fűtőház, vagy ropogtat, és a jelentésükkel is tisztában van. De a fenti mondattól lehidaltam.

Nemcsak arról van szó, hogy milyen szavakat ismer és használ. De hogy mit meg nem lát!? Mikre oda nem figyel! Őrület. Mert hiszen ott tükröződsz a másik szemében, amikor rád néz, de legtöbbször a felnőttek sem veszik ezt észre, nemhogy a kétévesek. Bár már többször megállapítottam, hogy az újszülöttek a legbölcsebbek mind közül, utána csak butulunk, de akkor is...

Olvadozom a büszkeségtől. És borzongok is. (Ismét) megérintett a felelősség: kincset kaptam, megőrzésre és fényesítésre. Elég vagyok én ehhez?

2010. november 10., szerda

Család - mivé nevelem a gyerekeimet?

Olvasgatok. Ez már önmagában luxus két kicsi mellett. Ráadásul "szülőképző" könyvet, ami pláne luxus. Mindenesetre találtam benne egy érdekes feladatot: jövőt kell álmodni a gyereknek. Nem, ez nem azt jelenti, hogy most jól kitalálom, hogy hogyan nézzen ki, mit tanuljon, miről mit gondoljon, milyen lányt vegyen feleségül és hány unokát nemzzen nekem. Sőt. A kifejtő kérdés így hangzik: "mi is az, amit szülőként el akarsz érni?"

Én, kérem szépen, készültem - már Dani születése előtt is gondolkodtam azon, hogy mit is akarok elérni, mint szülő. Mikor tekintem magam sikeres szülőnek? A választ leginkább így lehet megfogalmazni: akkor, ha megadtam neki mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a potenciálját kibontakoztathassa. Vallom, hogy szülőként az a feladatom, hogy a tőlem telhető legjobb érzelmi, intellektuális, anyagi, stb. hátteret  biztosítsam a gyerekeimnek ahhoz, hogy mindazokat a képességeket, tehetséget, indíttatást (életfeladatot?), amit magukkal hoztak, meg tudják valósítani.

Más szóval: lehetőségeket akarok adni nekik. Megoldásokat nem. Azt szeretném, hogy megtalálják a saját megoldásaikat.

Idáig tiszta. A részleteken eddig nem nagyon gondolkodtam, most a könyv kapcsán indultak el a kerekek ott bent. Mégis, milyen az az ember, aki a fent felvázolt hátteret megkapja? Ha úgy működik a dolog, ahogy azt én szeretném, mi lesz az eredmény? És mi benne az, ami az én részem, amiért én tudok tenni? (A maradék úgyis a fiúk dolga)

Szóval, a célszemély:

  1. BOLDOG - a saját definíciója szerint. Elégedett az életével, a világban elfoglalt helyével. Tisztában van azzal, hogy a szmájli nem az idő 100%-ában lebeg a feje felett, és képes ezt elfogadni. Képes magát 'boldoggá tenni', megtalálni azokat a (legális és erkölcsileg elfogadható) módokat, melyekkel a saját boldogságát biztosítani tudja.
    Amit én tehetek: példát mutatok, és tudatosítom benne, hogy a boldogsága elsősorban rajta múlik, nem a környezeten.
  2. SIKERES - ismét csak a saját mércéje szerint. Meg tudja határozni, hogy neki személy szerint mi jelenti a sikert, ennek eléréséért dolgozik, és tudja azonosítani a részsikereket is. Tud örülni a sikerének, elismeri a saját teljesítményét, nem érzi cikinek, ha büszke arra, amit elért (de persze nagyképű hólyaggá sem válik).
    Az én részem (az örök példamutatáson túl): segítek neki megtalálni a saját siker-definícióját, segítek felismerni a saját (és mások!) sikereit, támogatom abban, hogy a céljaiért dolgozzon.
  3. HASZNOS* - amit hozott, és amit kapott, azt a világ és a társadalom hasznára fordítja. Ennek nem kell terézanyai szintű és hatású tevékenységnek lennie, ha a saját környezetében 'hat', az is bőven jó. Tálentumok, tálentumok...
    Anyjuk: mutatja a példát bőszen.
Most ennyi jutott eszembe... így újraolvasva, nem kis feladatot adtam magamnak... no, nem baj,a kihívások motiválnak, a kaland halad, visszacsinálni nem lehet - 20 év múlva jelentek.

* Lehet, hogy mostanában túl sok Thomas-t nézek?

2010. november 7., vasárnap

Család és karrier 102A - itt a gyerek, hol a gyerek

Axióma: vagy gyerekezem, vagy dolgozom. A kettő együtt nem megy. Legalábbis nem úgy, ahogy én bármelyiket csinálni szeretném. Ha tehát dolgozni (értsd: karriert építeni) akarok, meg kell oldanom, hogy addig valaki valahol gyerekezzen. Ráadásul úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.

A kezdetek kezdetén egyszerű volt: Dani olyan féléves koráig vagy evett vagy aludt. Az evéshez kellettem, addig nem volt dolgozás. Alvás közben viszont enyém volt a világ: vagy én is aludtam (az elején főleg), vagy házitündérkedtem (mert ugye a ruha nem mossa ki magát - hogy a fene enné meg), vagy dolgoztam. (A "mikortól és hogyan dolgoz(z)unk gyerek mellett" kérdés egy másik poszt témája lesz) Ha valamiért be kellett mennem az irodába, bevittem magammal, boldogan durmolt a mózesben. Aztán féléves kora körül kezdett megváltozni a helyzet: egyre többet volt ébren, és bizony azt akarta a beste kölke, hogy vele foglalkozzak. A fenti axiómából következően így viszont dolgozni nem tudtam. Legalábbis nem napközben. Este / éjjel pedig sem lelkes, sem hatékony nem voltam.

Némi küzdelem - és a nyári uborkaszezon - után arra jutottam, hogy azzal járunk a legjobban, ha heti két délutánt bejárok az irodába, ott elintézek mindent, addig gyerek a nagyszülőknél feltétlen figyelmet és imádatot, valamint kifogyhatatlan gyümölcs-, és pusziadagot kap. Így a gyerek 15 hónapos korától nagyibölcsibe járt heti két délutánt. Elintézni ugyan nem tudtam mindent, de legalább amit csináltam, azt teljes koncentrációval és hatékonyan tudtam végezni. Nem voltam hűdehajde társasági lény, amit a többiek néha fel is emlegettek, de az már tényleg nem fért bele, hogy a munkának kiszorított időben dumapartikat is bonyolítsak (nem mintha nem tettem volna szívesen).

Engem azért furdalt a lelkiismeret, mert csak munkál bennem a jól bebetonozott magyar társadalmi (elő)ítélet: milyen anya már az olyan, aki saját jószántából (!!!) választja azt, hogy dolgozik, a gyereket meg bezsuppolja valakihez?! Hogy a gyerek imádja a nagyszüleit és viszont? Hogy odafigyelnek rá, szeretgetik, szórakoztatják? Hogy jól érzi magát és szívesen megy (na jó, azért ordít egy kicsit, amíg hallótávon kívülre nem kerülök, majd boldog vigyorral veti rá magát a duplókra és a macskákra)? Kit érdekel! Szaranya, aki ilyet csinál! Ráadásul az irodában "munkagép üzemmódba" kapcsol, és a társasági kapcsolatok ápolásával sem törődik! Fúj!

Másrészről: már a szülés előtt tudtam, hogy nem az a fajta ember vagyok, akit kielégít a pelenkamárkákról, pempőkről, ki-mikor-ült-fel és hasonló témákról szóló gondolkodás és beszélgetés. Félreértés ne essék, ezek mind nagyon fontosak, érdekesek, és szívesen beszélgetek róluk. És igen, én is képes vagyok órákon keresztül beszélgetni a gyerekeimről. Sőt, mások gyerekei is érdekelnek. De nem csak. Igénylem a felnőtt témákat, a felnőtt társaságot, a kiszakadást az "anyaságból". Becsavarodnék, ha nem csinálhatnék néha egy kicsit mást is. Ja, és szeretem a munkámat...

A lelkiismeretem végül helyrebillent, ment is a dolog, mint a karikacsapás. Majd jött a második terhesség, és már pocakosan tudtam, hogy most nem fogom tudni ugyanígy csinálni - két gyerek mégiscsak kétgyereknyi odafigyelést igényel. Dávid most három hónapos, és egyrészt lényegesen kevesebbet alszik napközben, mint a bátyja anno - másrészt, amikor alszik, akkor Dani teljesen kisajátít magának, amit meg is értek: nagytesónak lenni, pláne ilyen fiatalon, nem könnyű. Dolgozás tehát nuku. Egyelőre...

2010. október 31., vasárnap

Család - és az időtényező

Nem mondtam, hogy egy csomó ideig nem fogok idejutni? Azonnal el kell kezdenem lottózni... Most is fél 11 van, és nekem már régen aludni kellene pötyögés helyett. Szülőapám ma délutáni hozzájárulása a társalgáshoz az a szösszenet volt, miszerint a rádióban hallotta, hogy valami kutatás szerint a kisgyerekes anyák a legkialvatlanabbak az összes vizsgált csoport közül. Nem akartam mondani neki, hogy ezt minden kutatás nélkül is megmondta volna neki bármely kisgyerekes anya. De nem baj, mert most már legalább tudományos bizonyítékunk is van!

Felállás: Dani reggel fél 7 - 7 körül kel. Délután vagy alszik vagy nem, de tuti nem akkor, amikor Dávid is alszik. Este fél 9 és 9 között fekszik le. Az éjszakát ő átalussza (legtöbbször) - Dávid (aki ma három hónapos, jupííí) ezzel szemben vagy átalussza az éjszakát vagy nem, mostanában inkább nem. Ergo legalább egyszer éjjel is kelek. Ő 6 - fél 7 körül ébred, utána jön a nagy dilemma: próbáljak még egy kicsit aludni, vagy nem érdemes?

Lényeg: reggel fél 7 és este 9 között 100% gyerekfelvigyázás van, kizárólag olyasmit lehet csinálni, amiben a kölkök is részt tudnak venni. Semmilyen szinten nem tűrik, hogy ne rájuk figyeljek. Kortünet, ez van. Mosni, mosogatni tudok, mert abban Dani segít. A főzésben és a sütésben is, itt a segítség következtében megnövekedett időigényt kell betervezni, de megoldható. Az olvasás, telefonálás, netezés, vasalás, hajmosás, felnőttekkel való beszélgetés és hasonlók kívül esnek a körön. Ezeket este 9 utánra kell ütemeznem (nem, a fél 7 előtt nem reális). Ha az apjukkal is akarok két szót váltani valami felnőtt témáról, akkor az is ebbe az idősávba esik.

Képlet: napi 8-9 óra alvás nélkül működésképtelen vagyok. Napközben nincs pihenés, valamelyik mindig ébren van. Számoljunk fél 7-es keléssel, plusz kb. háromnegyed órás éjszakai ébrenléttel. Adjuk hozzá a megszakított alvás miatti kipihentségdeficitet.

Kérdés: mikor kell lefeküdnöm ahhoz, hogy kipihenjem magam?

Válasz: legkésőbb 9-kor, Danival.

Na, ez az, amit nem csinálok. Eredmény: lásd a fent idézett kutatást...

2010. október 24., vasárnap

Család - és a barátok

Általánosan elismert igazság*... hogy gyermekei megszületése után az ember ifjúkori barát(nő)i hajlamosak elmaradozni. Különös tekintettel a gyermektelen ifjúkori barát(nő)kre. Elemezgették ezt már minden oldalról, volt szó gyerekesek és gyerektelenek szembenállásról, különböző élethelyzetekről, munka vs (beszűkült?) otthonlét állapotról, és ki tudja még miről.

Az igazság (már felőlem nézve) az, hogy ez mind nem igaz. Igen, nekem is voltak olyan lánykori barátaim, akikkel nem tartjuk a kapcsolatot Dani születése óta. És vannak olyanok is, akikkel meg de. Sőt. Tegnap is egy ilyen összejövetelen voltunk. Gyerekestül. Hazajövet mondtam M.-nek, hogy milyen hihetetlenül jól éreztem magam, és milyen sokat jelent nekem az, hogy van egy társaság, ahol szabadjára engedhetem Danit, mert mindenki örül neki, odafigyel rá, partnerként kezeli, ha kell, játszik vele, vigyáz rá. Csak úgy. Magától.

A helyzet tisztázása végett: ebben a bandában csak mi rendelkezünk gyerekkel (illetve egy másik lány is, de ők most nem voltak ott). A társaság összetétele meglehetősen vegyes: a "klasszikus" szingli minden jellemzőjét felmutató csajoktól a "klasszikus" multialkalmazotton és a pályakezdő szájsebészen keresztül a bohém koreográfusig és az újságíróig mindenki található benne. Van aki házas, van, aki nem. Van, akinek van partnere, van aki per pillanat a pokolra kíván minden ilyen próbálkozást. Van, aki pelenkával a kezében üldöz egy kétévest keresztül a lakáson (ezt majd elmesélem máskor), van aki boldog lebegésben várja az elsőt (akit aztán majd üldözhet pelenkával a kezében), és van, aki a gyerekvállalásnak a gondolatától is kiszalad a világból. Élethelyzeteink, gyerekekhez való viszonyunk, munkánk (és otthonlétünk) tekintetében tehát kábé semmi közös nincs bennünk. Hogy mi tartja össze mégis ezt a társaságot?

Ha visszatekerünk vissza 15 évet, a társaság minden szombat-vasárnap délutánját egy bizonyos budai közösségi házban tölti. Kéthetente a szombat estéket is. Nyaranta egy (van, aki kétszer egy) hetet pedig valahol az országban izzad egy (az esetek többségében) rosszul szellőző tornateremben. És mindezt iszonyúan élvezi.
Önmagában persze az, hogy mindannyian láttuk már egymást egy szál lepedőben rabszolgát alakítani, vagy éppen idétlen bakugrásokat bemutatni, nem különleges. Ugyanúgy asszisztáltunk egymás szerelmi életéhez, világfájdalmához és világmegváltó terveihez, mint minden tizenéves társaság. Már akkor is jókat tudtunk röhögni együtt. Az, hogy most is tudunk, nem (csak) arról szól, hogy tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást.

Tegnap óta azon gondolkodom, hogy akkor mégis mi az, amitől még mindig működünk? Amitől a kétéves fiam boldogan kiabálva szalad oda olyan emberekhez, akiket évente három-négyszer lát. Amitől emlékszik a nevükre, és arra, hogy legutóbb (hónapokkal ezelőtt) mit csináltak együtt. Amitől nem kérdés, hogy bevállalom a két kicsi gyerek cígölését az éppen aktuális találkahelyre. A következőre jutottam:

Bár az értékrendünkben nagy az átfedés, mégsem az a lényeg. Hanem az elfogadás és a másik egyénisége iránti tisztelet. Ez teszi lehetővé, hogy ennyi különféle élethelyzetű, temperamentumú, stílusú ember ennyi év és a közös hobbi elmúltával is TÁRSASÁGot alkosson. Ez teszi lehetővé, hogy egy kétévest mindenki egyenrangú partnerként kezeljen. Harmónia van köztünk. Még mindig, úgy tűnik. (Hogy szoktunk-e összeveszni? Persze. Lehülyézzük-e a másikat, amikor azt gondoljuk, hogy hülye? Naná! Vannak-e súrlódások? Igen, vannak. Nem vagyunk tökéletesek. Hál' Istennek.)

Lehet, hogy a tánc nem tud elmúlni...?

*"It is a truth universally acknowledged..." (a Büszkeség és balítélet kezdő sorai)

2010. október 20., szerda

Család - gyerekek vs elvek

Az kérem szépen úgy történt... hogy betértünk a környéken egy használt-gyerekruha turiba, mert a hirtelen jött sarkvidéki időjárásban túrni akartam nekik valami jó kis vastag-szőrös-bélelt téli satyit. Azt persze nem találtam, lőttem viszont helyette egy Pampalini dévédét, jupííí! Dani meg megláttott egy Thomasos papucsot, és onnantól ki sem engedte a kezéből. Izé, lábáról.

Vívódtam egy kört. Szilárdan elhatároztam anno, hogy nem fogok behódolni a gyerekrajzfilm-mörcsöndájznak. Szülőlehúzó disznóságnak tartom a dolgot - nagyon sikeres szülőlehúzó disznóságnak. Másrészről: miért ne lehetne a gyereknek Thomasos papucsa? Hát, például, mert semmi szükségünk rá. Van remek benti cipője (hordani ugyan ritkán hajlandó). De annyira szeretné, és végülis aranyos cucc. Nem igaz, hogy nem tudsz nemet mondani a fiadnak! Dehogynem tudok! Csak igyekszem megválogatni a harcaimat. Különben is, a nagyiknál nincs benti cipője, ha ezt megvesszük, talán hajlandó lesz fölvenni. És nem is olyan nagy összeg...

Ha valaki nem tudná, az egy és nyolc év közötti kisfiúpopulációban ma egyértelműen Thomas a legnagyobb sztár. Thomasból minden van: póló, papucs, füzet, ceruza, kirakó, és még egy csomó minden, amit el sem tudok képzelni. Na, ezt nem szeretném. Nem vágyom rá, hogy Thomas (és később utódai) elárasszák a lakást és az életünket. Félreértés ne essék: semmi bajom nincs Thomassal, a gőzmozdonnyal. Aranyos mese, szépen megrajzolva és elmesélve, még ha szörnyen didaktikusan erkölcsnemesítő is. (Ez a része idegesít. Danit nem :)) De abban (egyelőre) biztos vagyok, hogy nem óhajtok megvenni egy rakat olyan dolgot, amire semmi szükségünk nincs, csak mert rányomtak egy Thomas-matricát. És az iskolatáskába sem csak Thomassal díszített füzetek fognak kerülni, ötször annyiért, mint egy egyszerű vonalas vagy kockás füzet. Uff.

Gondolom, kitaláltátok. Persze, megvettem a gyereknek a papucsot. És fogadalmat tettem, hogy füzetet csakazértsem fogok neki venni!

Család - tökéletes anya vagy elég jó anya?

Őszintén: van különbség? Az "elég jó anya (szülő)" fogalmát két (hímnemű) pszichológusnak, D.W. Winnicottnak és Bruno Bettelheimnek köszönhetjük. Nagyon leegyszerűsítve az a lényege, hogy nem is lehet elvárni, hogy egy szülő (anya) "tökéletes" legyen, hiszen ő is követ el hibákat (a gyermeknevelés során is). Mindaddig, amíg az eredmény (a felnevelt emberpéldány) rendben van, elég jónak minősül a szülője is.

Mondom, ez a nagyon leegyszerűsített verzió. Alapjában véve rendben is lenne, hiszen tartalmazza a lényeget: "szabad" hibázni. Igen ám, de abban nincs egyetértés, hogy mely hibákat szabad elkövetni, és mi a túl sok? Ezenkívül csak utólag (a felnőtt gyerek szemével nézve) tudod meg, hogy jól csináltad-e. Akkor meg már halottnak a csók...

Ma minden kismamamagazin és -weboldal az "elég jó anya" himnuszát zengi - kicsit úgy érzem, ez vette át a tökéletes anya eszményképének helyét. És mint minden eszménykép, ez is elérhetetlen(nek tűnik). Ki az elég jó anya? Aki napi x óra y percet foglalkozik a gyerekkel? Aki csak napi 30 percet foglalkozik vele, de az "minőségi idő"? Aki büntet ugyan, ha szükségét érzi, de indulatból soha? Aki felemeli ugyan a hangját, de soha meg nem üti a gyerekét? Vagy a kiabálás is "túl sok" már?

Akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, megint csak arra jutok, hogy mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ erre a kérdésre: szerintem ki a(z elég) jó anya? Aztán ezt lehet sorvezetőként használni anyai működése során.

---

Felmerülhet a kérdés, hogy hirtelen mitől lett ennyi időm ide irkálni. Jogos. Jelenleg a körülmények szerencsés összejátszása teszi ezt lehetővé, úgymint:

  • hidegfront (-> gyermekeim ilyenkor bealszanak, mint bunda, több időm van)
  • a kezdő blogger lelkesedése, megfűszerezve a hónapok óta érlelődő tervvel (-> rengeteg felgyűlt közölnivaló)
  • megsűrűsödött nagymamai jelenlét (-> délelőttönként tegnap és ma is sétálni vitték a nagyot, luxus!)
Simán lehet, hogy mostantól két hétig nem fogok megint idejutni, muszáj kihasználnom az alkalmat, és kiírni magamból, amit csak lehet.

Család - viaszosvászon

A kisgyermekes anya szemszögéből a kerék óta a legzseniálisabb találmány. Strapabíró, könnyen takarítható, olcsó, és nem kapsz szívbajt, amikor a gyerek leönti kakaóval / szétkeni rajta a borsófőzeléket / kiönti a gyümölcslevest. Ma már kifejezetten normális mintájú, a szövetterítőre megtévesztésig hasonló példányokat lehet kapni. Egy és hároméves kor között ráadásul a gyermek élvezettel tanulmányozza a mintákat (evés előtt, közben és helyett), és elszórakoztat saját műértelmezésével. A gyűjtemény vaku nélkül és vakuval:




Miért pont a viaszosvászon? Mert egyike a "tökéletes anyaságot" (mostantól TA) megkönnyítő modern eszközöknek (ebbe a kategóriába tartozik még többek között a botmixer, a muffinsütő tepsi és az automata mosó-szárítógép).

2010. október 19., kedd

Család és karrier 101

Manapság ez "hottopik", tele vele az összes női lap, kávézói csajcsevely, a Nemzeti Népesedési Kerekasztal, meg egy-két tévéműsor. A bölcsek kövét még senki nem találta meg (sajnos), mindenkinek magának kell kidolgozni a tuti módszert.

Én persze csak a sajátomat tudom megosztani, ötletalapnak megteszi.

HOZZÁVALÓK:

1 db család
Ez triviálisnak hangzik, de nem az. Agyaltam én persze a munka-magánélet / család-karrier dolgon, mielőtt Dani született, de kábé dobhattam ki minden elgondolásomat a szülés után. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell előre gondolkodni (szerintem legalábbis érdemes), de a gyakorlatban leginkább alkalmazkodni kell.

1 (2-3...) db karrier
Szintén nem magától értetődő. Számos olyan anyukát ismerek, aki a háta közepére kívánja az állását, sokkal inkább gyerekezne főállásban. Ez itt nem a reklám helye, valóban találkoztam már (nem egy) hús-vér nővel, aki ezt mondja, és el is hiszem neki. Az ő esetükben (elvileg) nem áll fenn a probléma, egyértelmű, hogy család, a munka kiegészítő muszáj-szerepet játszik. Az viszont nem karrier, és a helyzet bizonyos döntéseket is nagyon megkönnyít (pl. maradjak-e bent tovább, hogy befejezzem ezt vagy azt...)

1 db nő
Ma még a családéskarrier??? kérdésben 99%-ban a nők érintettek. Életem párjának tök egyértelmű, hogy mindkettő van és megy, és ez így lesz, míg világ a világ. Az a sanda gyanúm, hogy a magyar férfiak zöme hasonlóan gondolkodik. És úgy tűnik, hogy a legintelligensebb, legérzékenyebb, legcsaládcentrikusabb pasinak sem lehet megmagyarázni, hogy anyai szemmel a dolog enyhén szólva is kihívás. Nem azért, mert nem képesek felfogni. Képesek. Átélni nem tudják. Még azok az apák sem, akik maguk maradnak otthon a gyerekkel GYEDen/GYESen (léteznek, ilyet is ismerek, szuperjófej, és isteni pogácsát tud sütni). Hogy miért nem? Mert rájuk nem nehezedik az a társadalmi nyomás, kimondott elvárás, ki nem mondott neheztelés, ami a nőkre. A tökéletes-anya-szuper-feleség-megbízható-munkatárs háromszög egy dologra jó: arra, hogy szétcincálja a nők (többségének) önbizalmát. Olyannal ugyanis még nem találkoztam, akiről egy idő után ki ne derülne, hogy a háromból valamelyikben nem megfelelőnek (vagy "csak" nem tökéletesnek) érzi magát.

Folyt.köv...

2010. október 18., hétfő

Miért a cím?

Az anyát, gondolom, nem kell magyarázni. Kettő fiúgyermekből következik, ez idő szerint az egyik 2 hónapos, a másik 2 éves.

A gondolat definíciója ebben a blogban: "ami eszembe jut". Magvas vagy mag nélküli; felszíni vagy mélyenszántó; filozófikus vagy röhejes - bármilyen lehet. Néha csak annyi, hogy le akarom írni, mi történt velünk. Máskor elmélkedni akarok egy témán. Megint máskor meg játszani a szavakkal. Szóval ilyesmi.

A karrierista a legizgibb szó ebben a címben. Karrieristának vallom magam, nem abban az értelemben, hogy vezérigazgató akarok lenni valami multicégben (legfeljebb a sajátomban, ha lesz valaha); hanem abból a szempontból, hogy szeretnék karriert befutni - a saját értelmezésem szerint. Ez nem annyira a pozícióról szól, vagy a fizetésről (az én szakmámban egyiket sem osztogatják olyan nagyon, a szakmámat pedig szeretem, maradok :)), mint inkább a szakmai fejlődésről, izgalmas feladatokról, előrelépésről, hitelességről, tudásról.
Mivel ez utóbbiak eléréséért is legalább annyit kell dolgozni, mint a pozícióért vagy pénzért, érintettnek érzem magam a család és/vagy karrier??? kérdéskörben, nem is kicsit.

Szilárdan elhatároztam, hogy család ÉS karrier (innen a blog URL-címe), a megvalósítást itt (is) követhetitek nyomon.

Kezdetek és alapvetés

Szerintem a fiúk furmányosan szaboltálják az én blogírási ambícióimat... nem mintha rájuk akarnék kenni bármit is, de feltűnő, hogy minden alkalommal, hogy az utóbbi egy hónapban neki akartam fogni a blogolásnak (általában azon ritka alkalmakkor, amikor véletlenül éppen mindkettő aludt), szóval ilyenkor vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő azonnal felébredt és mamát akart. Gyanús...

... kíváncsi vagyok, most ezzel a bejegyzéssel meddig jutok...

Hogy minek nekem a blog? Pláne, hogy időrabló tevékenység és két kisgyerek mellett nehezen kivitelezhető?

Hát mert (én is) egy exhibicionista alak vagyok, plusz mert néha kitör rajtam az archiválási láz (egyetemista korunkban ezt szakmai ártalomnak neveztük - történelem (és angol) szakos voltam). Akkor döntöttem el végleg, hogy blogot fogok írni, amikor Dani (a nagyobbik) valami hihetetlenül jópofát mondott, amit el akartam mesélni a zapjuknak, de estére elfelejtettem (azóta sem jut eszembe). Arra jutottam, hogy kénytelen leszek valahova leírni az eseményeket, történeteket, beszólásokat, gondolatokat, élethelyzeteket, különben nem fogok tudni mit mesélni a fiaimnak, amikor felnőnek. Rövid az agyam mostanában, na. Ja, és a blog még arra is kiváló, hogy ne kelljen 66x elmesélnem egy-egy sztorit - majd jól meghívok minden ismerőst ide!