2010. október 31., vasárnap

Család - és az időtényező

Nem mondtam, hogy egy csomó ideig nem fogok idejutni? Azonnal el kell kezdenem lottózni... Most is fél 11 van, és nekem már régen aludni kellene pötyögés helyett. Szülőapám ma délutáni hozzájárulása a társalgáshoz az a szösszenet volt, miszerint a rádióban hallotta, hogy valami kutatás szerint a kisgyerekes anyák a legkialvatlanabbak az összes vizsgált csoport közül. Nem akartam mondani neki, hogy ezt minden kutatás nélkül is megmondta volna neki bármely kisgyerekes anya. De nem baj, mert most már legalább tudományos bizonyítékunk is van!

Felállás: Dani reggel fél 7 - 7 körül kel. Délután vagy alszik vagy nem, de tuti nem akkor, amikor Dávid is alszik. Este fél 9 és 9 között fekszik le. Az éjszakát ő átalussza (legtöbbször) - Dávid (aki ma három hónapos, jupííí) ezzel szemben vagy átalussza az éjszakát vagy nem, mostanában inkább nem. Ergo legalább egyszer éjjel is kelek. Ő 6 - fél 7 körül ébred, utána jön a nagy dilemma: próbáljak még egy kicsit aludni, vagy nem érdemes?

Lényeg: reggel fél 7 és este 9 között 100% gyerekfelvigyázás van, kizárólag olyasmit lehet csinálni, amiben a kölkök is részt tudnak venni. Semmilyen szinten nem tűrik, hogy ne rájuk figyeljek. Kortünet, ez van. Mosni, mosogatni tudok, mert abban Dani segít. A főzésben és a sütésben is, itt a segítség következtében megnövekedett időigényt kell betervezni, de megoldható. Az olvasás, telefonálás, netezés, vasalás, hajmosás, felnőttekkel való beszélgetés és hasonlók kívül esnek a körön. Ezeket este 9 utánra kell ütemeznem (nem, a fél 7 előtt nem reális). Ha az apjukkal is akarok két szót váltani valami felnőtt témáról, akkor az is ebbe az idősávba esik.

Képlet: napi 8-9 óra alvás nélkül működésképtelen vagyok. Napközben nincs pihenés, valamelyik mindig ébren van. Számoljunk fél 7-es keléssel, plusz kb. háromnegyed órás éjszakai ébrenléttel. Adjuk hozzá a megszakított alvás miatti kipihentségdeficitet.

Kérdés: mikor kell lefeküdnöm ahhoz, hogy kipihenjem magam?

Válasz: legkésőbb 9-kor, Danival.

Na, ez az, amit nem csinálok. Eredmény: lásd a fent idézett kutatást...

2010. október 24., vasárnap

Család - és a barátok

Általánosan elismert igazság*... hogy gyermekei megszületése után az ember ifjúkori barát(nő)i hajlamosak elmaradozni. Különös tekintettel a gyermektelen ifjúkori barát(nő)kre. Elemezgették ezt már minden oldalról, volt szó gyerekesek és gyerektelenek szembenállásról, különböző élethelyzetekről, munka vs (beszűkült?) otthonlét állapotról, és ki tudja még miről.

Az igazság (már felőlem nézve) az, hogy ez mind nem igaz. Igen, nekem is voltak olyan lánykori barátaim, akikkel nem tartjuk a kapcsolatot Dani születése óta. És vannak olyanok is, akikkel meg de. Sőt. Tegnap is egy ilyen összejövetelen voltunk. Gyerekestül. Hazajövet mondtam M.-nek, hogy milyen hihetetlenül jól éreztem magam, és milyen sokat jelent nekem az, hogy van egy társaság, ahol szabadjára engedhetem Danit, mert mindenki örül neki, odafigyel rá, partnerként kezeli, ha kell, játszik vele, vigyáz rá. Csak úgy. Magától.

A helyzet tisztázása végett: ebben a bandában csak mi rendelkezünk gyerekkel (illetve egy másik lány is, de ők most nem voltak ott). A társaság összetétele meglehetősen vegyes: a "klasszikus" szingli minden jellemzőjét felmutató csajoktól a "klasszikus" multialkalmazotton és a pályakezdő szájsebészen keresztül a bohém koreográfusig és az újságíróig mindenki található benne. Van aki házas, van, aki nem. Van, akinek van partnere, van aki per pillanat a pokolra kíván minden ilyen próbálkozást. Van, aki pelenkával a kezében üldöz egy kétévest keresztül a lakáson (ezt majd elmesélem máskor), van aki boldog lebegésben várja az elsőt (akit aztán majd üldözhet pelenkával a kezében), és van, aki a gyerekvállalásnak a gondolatától is kiszalad a világból. Élethelyzeteink, gyerekekhez való viszonyunk, munkánk (és otthonlétünk) tekintetében tehát kábé semmi közös nincs bennünk. Hogy mi tartja össze mégis ezt a társaságot?

Ha visszatekerünk vissza 15 évet, a társaság minden szombat-vasárnap délutánját egy bizonyos budai közösségi házban tölti. Kéthetente a szombat estéket is. Nyaranta egy (van, aki kétszer egy) hetet pedig valahol az országban izzad egy (az esetek többségében) rosszul szellőző tornateremben. És mindezt iszonyúan élvezi.
Önmagában persze az, hogy mindannyian láttuk már egymást egy szál lepedőben rabszolgát alakítani, vagy éppen idétlen bakugrásokat bemutatni, nem különleges. Ugyanúgy asszisztáltunk egymás szerelmi életéhez, világfájdalmához és világmegváltó terveihez, mint minden tizenéves társaság. Már akkor is jókat tudtunk röhögni együtt. Az, hogy most is tudunk, nem (csak) arról szól, hogy tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást.

Tegnap óta azon gondolkodom, hogy akkor mégis mi az, amitől még mindig működünk? Amitől a kétéves fiam boldogan kiabálva szalad oda olyan emberekhez, akiket évente három-négyszer lát. Amitől emlékszik a nevükre, és arra, hogy legutóbb (hónapokkal ezelőtt) mit csináltak együtt. Amitől nem kérdés, hogy bevállalom a két kicsi gyerek cígölését az éppen aktuális találkahelyre. A következőre jutottam:

Bár az értékrendünkben nagy az átfedés, mégsem az a lényeg. Hanem az elfogadás és a másik egyénisége iránti tisztelet. Ez teszi lehetővé, hogy ennyi különféle élethelyzetű, temperamentumú, stílusú ember ennyi év és a közös hobbi elmúltával is TÁRSASÁGot alkosson. Ez teszi lehetővé, hogy egy kétévest mindenki egyenrangú partnerként kezeljen. Harmónia van köztünk. Még mindig, úgy tűnik. (Hogy szoktunk-e összeveszni? Persze. Lehülyézzük-e a másikat, amikor azt gondoljuk, hogy hülye? Naná! Vannak-e súrlódások? Igen, vannak. Nem vagyunk tökéletesek. Hál' Istennek.)

Lehet, hogy a tánc nem tud elmúlni...?

*"It is a truth universally acknowledged..." (a Büszkeség és balítélet kezdő sorai)

2010. október 20., szerda

Család - gyerekek vs elvek

Az kérem szépen úgy történt... hogy betértünk a környéken egy használt-gyerekruha turiba, mert a hirtelen jött sarkvidéki időjárásban túrni akartam nekik valami jó kis vastag-szőrös-bélelt téli satyit. Azt persze nem találtam, lőttem viszont helyette egy Pampalini dévédét, jupííí! Dani meg megláttott egy Thomasos papucsot, és onnantól ki sem engedte a kezéből. Izé, lábáról.

Vívódtam egy kört. Szilárdan elhatároztam anno, hogy nem fogok behódolni a gyerekrajzfilm-mörcsöndájznak. Szülőlehúzó disznóságnak tartom a dolgot - nagyon sikeres szülőlehúzó disznóságnak. Másrészről: miért ne lehetne a gyereknek Thomasos papucsa? Hát, például, mert semmi szükségünk rá. Van remek benti cipője (hordani ugyan ritkán hajlandó). De annyira szeretné, és végülis aranyos cucc. Nem igaz, hogy nem tudsz nemet mondani a fiadnak! Dehogynem tudok! Csak igyekszem megválogatni a harcaimat. Különben is, a nagyiknál nincs benti cipője, ha ezt megvesszük, talán hajlandó lesz fölvenni. És nem is olyan nagy összeg...

Ha valaki nem tudná, az egy és nyolc év közötti kisfiúpopulációban ma egyértelműen Thomas a legnagyobb sztár. Thomasból minden van: póló, papucs, füzet, ceruza, kirakó, és még egy csomó minden, amit el sem tudok képzelni. Na, ezt nem szeretném. Nem vágyom rá, hogy Thomas (és később utódai) elárasszák a lakást és az életünket. Félreértés ne essék: semmi bajom nincs Thomassal, a gőzmozdonnyal. Aranyos mese, szépen megrajzolva és elmesélve, még ha szörnyen didaktikusan erkölcsnemesítő is. (Ez a része idegesít. Danit nem :)) De abban (egyelőre) biztos vagyok, hogy nem óhajtok megvenni egy rakat olyan dolgot, amire semmi szükségünk nincs, csak mert rányomtak egy Thomas-matricát. És az iskolatáskába sem csak Thomassal díszített füzetek fognak kerülni, ötször annyiért, mint egy egyszerű vonalas vagy kockás füzet. Uff.

Gondolom, kitaláltátok. Persze, megvettem a gyereknek a papucsot. És fogadalmat tettem, hogy füzetet csakazértsem fogok neki venni!

Család - tökéletes anya vagy elég jó anya?

Őszintén: van különbség? Az "elég jó anya (szülő)" fogalmát két (hímnemű) pszichológusnak, D.W. Winnicottnak és Bruno Bettelheimnek köszönhetjük. Nagyon leegyszerűsítve az a lényege, hogy nem is lehet elvárni, hogy egy szülő (anya) "tökéletes" legyen, hiszen ő is követ el hibákat (a gyermeknevelés során is). Mindaddig, amíg az eredmény (a felnevelt emberpéldány) rendben van, elég jónak minősül a szülője is.

Mondom, ez a nagyon leegyszerűsített verzió. Alapjában véve rendben is lenne, hiszen tartalmazza a lényeget: "szabad" hibázni. Igen ám, de abban nincs egyetértés, hogy mely hibákat szabad elkövetni, és mi a túl sok? Ezenkívül csak utólag (a felnőtt gyerek szemével nézve) tudod meg, hogy jól csináltad-e. Akkor meg már halottnak a csók...

Ma minden kismamamagazin és -weboldal az "elég jó anya" himnuszát zengi - kicsit úgy érzem, ez vette át a tökéletes anya eszményképének helyét. És mint minden eszménykép, ez is elérhetetlen(nek tűnik). Ki az elég jó anya? Aki napi x óra y percet foglalkozik a gyerekkel? Aki csak napi 30 percet foglalkozik vele, de az "minőségi idő"? Aki büntet ugyan, ha szükségét érzi, de indulatból soha? Aki felemeli ugyan a hangját, de soha meg nem üti a gyerekét? Vagy a kiabálás is "túl sok" már?

Akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, megint csak arra jutok, hogy mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ erre a kérdésre: szerintem ki a(z elég) jó anya? Aztán ezt lehet sorvezetőként használni anyai működése során.

---

Felmerülhet a kérdés, hogy hirtelen mitől lett ennyi időm ide irkálni. Jogos. Jelenleg a körülmények szerencsés összejátszása teszi ezt lehetővé, úgymint:

  • hidegfront (-> gyermekeim ilyenkor bealszanak, mint bunda, több időm van)
  • a kezdő blogger lelkesedése, megfűszerezve a hónapok óta érlelődő tervvel (-> rengeteg felgyűlt közölnivaló)
  • megsűrűsödött nagymamai jelenlét (-> délelőttönként tegnap és ma is sétálni vitték a nagyot, luxus!)
Simán lehet, hogy mostantól két hétig nem fogok megint idejutni, muszáj kihasználnom az alkalmat, és kiírni magamból, amit csak lehet.

Család - viaszosvászon

A kisgyermekes anya szemszögéből a kerék óta a legzseniálisabb találmány. Strapabíró, könnyen takarítható, olcsó, és nem kapsz szívbajt, amikor a gyerek leönti kakaóval / szétkeni rajta a borsófőzeléket / kiönti a gyümölcslevest. Ma már kifejezetten normális mintájú, a szövetterítőre megtévesztésig hasonló példányokat lehet kapni. Egy és hároméves kor között ráadásul a gyermek élvezettel tanulmányozza a mintákat (evés előtt, közben és helyett), és elszórakoztat saját műértelmezésével. A gyűjtemény vaku nélkül és vakuval:




Miért pont a viaszosvászon? Mert egyike a "tökéletes anyaságot" (mostantól TA) megkönnyítő modern eszközöknek (ebbe a kategóriába tartozik még többek között a botmixer, a muffinsütő tepsi és az automata mosó-szárítógép).

2010. október 19., kedd

Család és karrier 101

Manapság ez "hottopik", tele vele az összes női lap, kávézói csajcsevely, a Nemzeti Népesedési Kerekasztal, meg egy-két tévéműsor. A bölcsek kövét még senki nem találta meg (sajnos), mindenkinek magának kell kidolgozni a tuti módszert.

Én persze csak a sajátomat tudom megosztani, ötletalapnak megteszi.

HOZZÁVALÓK:

1 db család
Ez triviálisnak hangzik, de nem az. Agyaltam én persze a munka-magánélet / család-karrier dolgon, mielőtt Dani született, de kábé dobhattam ki minden elgondolásomat a szülés után. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell előre gondolkodni (szerintem legalábbis érdemes), de a gyakorlatban leginkább alkalmazkodni kell.

1 (2-3...) db karrier
Szintén nem magától értetődő. Számos olyan anyukát ismerek, aki a háta közepére kívánja az állását, sokkal inkább gyerekezne főállásban. Ez itt nem a reklám helye, valóban találkoztam már (nem egy) hús-vér nővel, aki ezt mondja, és el is hiszem neki. Az ő esetükben (elvileg) nem áll fenn a probléma, egyértelmű, hogy család, a munka kiegészítő muszáj-szerepet játszik. Az viszont nem karrier, és a helyzet bizonyos döntéseket is nagyon megkönnyít (pl. maradjak-e bent tovább, hogy befejezzem ezt vagy azt...)

1 db nő
Ma még a családéskarrier??? kérdésben 99%-ban a nők érintettek. Életem párjának tök egyértelmű, hogy mindkettő van és megy, és ez így lesz, míg világ a világ. Az a sanda gyanúm, hogy a magyar férfiak zöme hasonlóan gondolkodik. És úgy tűnik, hogy a legintelligensebb, legérzékenyebb, legcsaládcentrikusabb pasinak sem lehet megmagyarázni, hogy anyai szemmel a dolog enyhén szólva is kihívás. Nem azért, mert nem képesek felfogni. Képesek. Átélni nem tudják. Még azok az apák sem, akik maguk maradnak otthon a gyerekkel GYEDen/GYESen (léteznek, ilyet is ismerek, szuperjófej, és isteni pogácsát tud sütni). Hogy miért nem? Mert rájuk nem nehezedik az a társadalmi nyomás, kimondott elvárás, ki nem mondott neheztelés, ami a nőkre. A tökéletes-anya-szuper-feleség-megbízható-munkatárs háromszög egy dologra jó: arra, hogy szétcincálja a nők (többségének) önbizalmát. Olyannal ugyanis még nem találkoztam, akiről egy idő után ki ne derülne, hogy a háromból valamelyikben nem megfelelőnek (vagy "csak" nem tökéletesnek) érzi magát.

Folyt.köv...

2010. október 18., hétfő

Miért a cím?

Az anyát, gondolom, nem kell magyarázni. Kettő fiúgyermekből következik, ez idő szerint az egyik 2 hónapos, a másik 2 éves.

A gondolat definíciója ebben a blogban: "ami eszembe jut". Magvas vagy mag nélküli; felszíni vagy mélyenszántó; filozófikus vagy röhejes - bármilyen lehet. Néha csak annyi, hogy le akarom írni, mi történt velünk. Máskor elmélkedni akarok egy témán. Megint máskor meg játszani a szavakkal. Szóval ilyesmi.

A karrierista a legizgibb szó ebben a címben. Karrieristának vallom magam, nem abban az értelemben, hogy vezérigazgató akarok lenni valami multicégben (legfeljebb a sajátomban, ha lesz valaha); hanem abból a szempontból, hogy szeretnék karriert befutni - a saját értelmezésem szerint. Ez nem annyira a pozícióról szól, vagy a fizetésről (az én szakmámban egyiket sem osztogatják olyan nagyon, a szakmámat pedig szeretem, maradok :)), mint inkább a szakmai fejlődésről, izgalmas feladatokról, előrelépésről, hitelességről, tudásról.
Mivel ez utóbbiak eléréséért is legalább annyit kell dolgozni, mint a pozícióért vagy pénzért, érintettnek érzem magam a család és/vagy karrier??? kérdéskörben, nem is kicsit.

Szilárdan elhatároztam, hogy család ÉS karrier (innen a blog URL-címe), a megvalósítást itt (is) követhetitek nyomon.

Kezdetek és alapvetés

Szerintem a fiúk furmányosan szaboltálják az én blogírási ambícióimat... nem mintha rájuk akarnék kenni bármit is, de feltűnő, hogy minden alkalommal, hogy az utóbbi egy hónapban neki akartam fogni a blogolásnak (általában azon ritka alkalmakkor, amikor véletlenül éppen mindkettő aludt), szóval ilyenkor vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő azonnal felébredt és mamát akart. Gyanús...

... kíváncsi vagyok, most ezzel a bejegyzéssel meddig jutok...

Hogy minek nekem a blog? Pláne, hogy időrabló tevékenység és két kisgyerek mellett nehezen kivitelezhető?

Hát mert (én is) egy exhibicionista alak vagyok, plusz mert néha kitör rajtam az archiválási láz (egyetemista korunkban ezt szakmai ártalomnak neveztük - történelem (és angol) szakos voltam). Akkor döntöttem el végleg, hogy blogot fogok írni, amikor Dani (a nagyobbik) valami hihetetlenül jópofát mondott, amit el akartam mesélni a zapjuknak, de estére elfelejtettem (azóta sem jut eszembe). Arra jutottam, hogy kénytelen leszek valahova leírni az eseményeket, történeteket, beszólásokat, gondolatokat, élethelyzeteket, különben nem fogok tudni mit mesélni a fiaimnak, amikor felnőnek. Rövid az agyam mostanában, na. Ja, és a blog még arra is kiváló, hogy ne kelljen 66x elmesélnem egy-egy sztorit - majd jól meghívok minden ismerőst ide!