Adventi naptár

Amikor a karrierista anyából kitör a kreativitás :)

Hozzávalók:

24 db gyufás skatulya
1 ív A2-es zöld kartonpapír
piros és zöld csomagolópapír
dekormatrica
olló, ragasztó, vonalzó

A skatulyák nálunk hűtőmágnest, matricát, lufit, óriásmazsolát és hasonlókat tartalmaznak, de persze csokival is kiváló lehet. Nekem egy délutánomba került megcsinálni, de ez különböző zavaró tényezőknek tudható be (családi ebéd, ebéd utáni családi beszélgetés, 2 db apró fiúgyermek sertepertélése, stb.) - ha zavartalanul tevékenykedhetek, szerintem 2 óra alatt tokkal-vonóval kész lett volna.

Elsején megy a gyerekszoba falára. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tartom vissza Danit attól, hogy rögtön kinyissa az összes "ablakot"...

Terápia

Oldalnyi listám van arról, mi mindenről akarok írni a blogba - időm meg... amint látjátok. Na, nem gond, majd szépen sorban...

... kicsit módosítanom kellett az eredeti elképzeléseimen (idő...hiány...). A terv az volt, hogy a héten minden nap írok egyet, terápiás céllal, de nem jött össze - ez a zanza:

A ramaty hangulat nem az az állapot, amiben sokáig tengődni szeretnék, ezért még a múlt vasárnap kidolgoztam a terápiát - nekem ez működik, azt nem állítom, hogy bárkinek tutifix módszer. Elemei:

1. Kiírom magamból - segít rendszerezni a gondolatokat, és megkönnyebbülök attól, hogy "kiadtam" magamból (pipa, lásd az előző bejegyzést)
2. Begyűjtöm az írott és szóban elhangzó részvétnyilvánításokat / buksisimogatásokat / fenékenbillentéseket - ezek igenis kellenek az ember lányának, hogy érezze, nincs egyedül, törődnek vele, és még ötleteket is adnak a megoldásra. Tiszta haszon.
3. A szimpatikus ötletekből és a saját kútfejemből összeválogatom az akcióterv részleteit
4. Megvalósítom az akciótervet (ez a nehéz rész)

Akcióterv:

• Sajátidő-nyerés: értsd: egy gyerek sem. Sőt, férj sem. Csak én. Énénén. Séta-olvasás-kád víz-vásárlás. Net nem. Az leszív. Feltétel: bébiőr. Megvalósítás: nagymamabevonás. Legalább gyakorolhatom a segítségkérést és -elfogadást, és a saját félelmeim ('már így is túl sokat kérek tőlük') legyőzését.
• Sikerterápia: családi és karriertéren elért sikereim összegyűjtése az elmúlt két és fél évből, önbizalomerősítési céllal.
• Páros gyakorlatok: férj+én. Csevely, tévé, kávé, vatevör. Csak gyerek nem. Esténként és hétvégén megvalósítható, ügyesnek kell lenni, mert ütközhet a következő ponttal.
• Alvás: lefekvés legkésőbb 9-kor. Feltétel: önfegyelem. Megvalósítás: akadozik.
• Érdekérvényesítés: be kell látnom, hogy nagyD kezd kicsit elkanászodni, és hozzászokni ahhoz, hogy mindig igyekszem megoldani, hogy az lehessen, amit ő akar. Sok, nem megy, vissza kell venni a válaszkészségből - néha még be sem fejezem az egyik "feladatot", már adja is a következőt. Jön a több korlát és a több "nem." Persze csak annyira, hogy az ő igényei mellett az enyémek (és a kistesóéi) is kielégüljenek. (Nevelem a gyereket... jaj, de utálom ezt a szót!)

Ramaty

A kedélyállapotom. Sokat gondolkodtam rajta, hogy blogoljam-e az egészet, de az eddig próbált gyógymódok nem váltak be, így kipróbálom ezt is, hátha működik.

Elégedetlen vagyok magammal, és nem kicsit. Azzal, amit csinálok. És ahogyan. Újraolvasva az elmúlt 2-3 hét bejegyzéseit például, iszonyú nagyképűnek és tudálékosnak tűnök saját magamnak, egyáltalán nem az jön le belőlük, amit átadni szeretnék. Szerkesztgetheném persze, vagy akár ki is törölhetném mindet, de az a) nem fair; b) a lényegen nem változtatna. A hiba ugyanis az én készülékemben van. Persze nem csupán a bloggal van bajom: türelmetlen vagyok, nyúzott, nyűgös, rosszkedvű. Túl hamar, túl könnyen felcsattanok minden apróságért, közben meg lelkiismeret-furdalásom van: szegény Dani szinte mást sem hall mostanában. Úgy érzem, szusszanásnyi időm sincs, folyamatosan rohangálnom kell a két gyerek között, az ebédemet sem tudom normálisan megenni. Estére leginkább azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, ne szóljon hozzám - az apjuk történeteire sem vagyok kíváncsi, nemhogy még esetleg foglalkozzak is vele. Egyik percben bőgni akarok, a másikban ordítani.

Ez lenne a baby blues? Arra jutottam, hogy nem valószínű. Egyrészt a kicsi már 3,5 hónapos, és a gyermekágyi depressziónak elvileg közvetlenül a szülés után illik érkeznie. Másrészt pontosan tudom, hogy előbb-utóbb ki fogok mászni ebből az állapotból, ha máshogy nem, hát a saját hajamnál fogva - a depressziónak pedig egyik lényeges eleme, hogy az ember nem érzi képesnek magát arra, hogy megoldja a helyzetet.

Elemezzünk:

1. tény, hogy kialvatlan vagyok. Nagyon nehezen élem meg, hogy 3,5 hónapja minden éjjel kelnem kell. És még csak nem is azonos időben, azaz rendszer semmi. Ráadásul a reggel 5-ös kelés után mostanában nem tudok aludni. Ez tuti nem tesz jót.
2. tény, hogy ősz van, egyre hidegebb, egyre kevesebb a napsütés, és rövidülnek a nappalok. Ez megnehezíti, hogy Daninak programot találjak, és egyébként is kevesebb kedvem van kimozdulni. És mivel napelemmel működöm, hamarabb lemerülök.
3. tény, hogy Dávid egyre többet van ébren, és a bátyóhoz hasonlóan ő is szórakoztató rabszolgát óhajt az ébrenlét teljes időtartama alatt. Mivel az ő érdekképviseleti ereje kisebb, egyelőre Dani több mamához jut. Mert a kettővel egyszerre foglalkozni nem lehet, ezt tessék elfelejteni. Nagyon más igényeik vannak, egymással még nem tudnak játszani, ámde mindkettő teljes ráirányuló figyelmet szeretne. (Mellesleg: létezik olyan gyerek, aki nem?)
4. tény, hogy kevesebb a segítségem, mint az elején. De még így is jobban állok az ismerőseim többségénél, két lelkes nagymamával (és nagypapával), szóval egy szavam sem lehet.

Összefoglalva: kimerültek a tartalékaim. Ilyenkor meg előjönnek szépen a mélyen eltemetett nyavalyáim: a megfelelési kényszer, a maximalizmus, az önbizalomhiány. Azt érzem, hogy sem a gyerekek igényeinek nem tudok megfelelni - hogy a saját elvárásaimról már ne is beszéljünk. Nem hiszem, hogy olyan sokat várnék magamtól: odafigyelést, türelmet, rendelkezésre állást - vagyis csak azt, ami az anyasággal jár. Ezt vállaltam, amikor gyerekeket szültem.

A megoldást még nem találtam meg: a tartalékok feltöltéséhez minimum két hét tengerparti nyaralás kellene (24 órás bébiszitterrel). Ez most nem reális. És abban sem vagyok biztos, hogy hosszútávon segítene. Mert az akkumulátor újra lemerül - rendszerszintű megoldást kell találnom, csak még nem látom, mi lesz az. Az egy-egy napon átsegítő dolgok már megvannak: korai lefekvés (ára: este nem találkozom a férjemmel), néha egy kis nagyibölcsi Daninak (vagyis "csak" a kicsire kell figyelni, aki ilyenkor azonnal bejelentkezik), vitaminok, ásványi anyagok és Mozart nagy dózisban, mindennapos séta, hogy levegőn is legyek. Ezekkel tüneti kezelést folytatok, jobb napokon csak estére leszek használhatatlan hisztizsák.

Ha sikerül kidolgoznom az üdvözítő módszert, szólok. :)

Család - És mégis ki kel fel?

Nemrég írtam a kisgyermekes anyák és a pihenés kapcsolatáról. Erre mit mutat ma nekem a kisgyermekes apa?

Hangyát leegyszerűsítettnek érzem a cikket, arról nem is beszélve, hogy megint egy olyan kutatás, ami max. arra jó, hogy "tudományosan" is megerősítse, amit mindenki tud.

Lássuk be: egy anyatejmeghajtású gyerekhez muszáj az anyatejforrásnak felkelnie. Persze lehet fejni azzal a céllal, hogy éjjel apuka etessen cumisüvegből, és vannak helyzetek, amikor ez az aktuálisan nyerő megoldás. Mi is csináltuk Danival annak idején. Egy darabig. Szerencsére a gyerek elég hamar úgy döntött, hogy inkább átalussza az éjszakát, én pedig rájöttem, mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem kell fejni. Mert ugyan sokszor felkelt az apja etetni, de bizony én végig (félig) ébren voltam - ma sem tudok úgy aludni, hogy valamelyik gyerek ébren van.
Dáviddal valahogy fel sem merült ez a megoldás. No persze, ő undorodva köpi ki a cumisüveget, függetlenül attól, hogy mennyire éhes, én pedig nem érzem szükségét, hogy erőltessem. Ellenben ő még most is kel éjszaka (de hajnalban mindenképp), tehát kelhetek én is, mert nem szeretek fekve szoptatni. Ha szerencsém van, fél éves korára a hajnali kelést is kitolja egy kicsit, és akkor hawaii lesz!
(Tápszeres babáknál persze eleve adott a lehetőség, hogy az éjszakai etetés(eke)t az atya intézze - hogy mennyire teszi, az más kérdés.)

Szóval az elején adódik, hogy az anya kel fel. Szerintem aztán ez hajlamos így maradni. A gyed/gyes alatt mindenképp ("apának pihennie kell, holnap dolgozni megy"), utána meg már pláne. Hiszen addig is a nő kelt fel. Persze vannak egyéb lehetséges hátterek és okok is - szintén a "mindenki tudja" kategóriából...

Én szerencsés vagyok. A 2D apukája hajlandó felkelni éjszaka, bár nem lelkesedik az alvásmegszakításért (én sem). Apróság? Sőt. Ez is része annak, hogy támogat. Én is dolgozom - ő is családozik. Így érezzük fair-nek. És nekünk ez működik.

"Neeeeeeem jön ki a Dani!"

Mármint a fürdőkádból. Természetesen. Ma este mindenre ez volt a válasz. "Neeem a Nárciszban van az üvi!" (Nagyijánál maradt a teásüvege); "Neeeem pohárból teát!"; "Neeeem megy a Dani fürödni!"; stbstbstb.

Bármely kétéves (+/- 6 hónap) szülőjének ismerős felállás: bármit mondasz - azonnali és hangos (alkalmanként földön fetrengéssel kísért) "neeeeem!" a válasz. Ha az ellenkezőjét mondod, arra is. Trükkös(?) szülők ki is használják ezt a helyzetet, és a gyerektől eleve az ellenkezőjét kérik annak, mint amit el akarnak érni. Nálam ez durván kiveri a manipulációs biztosítékot, én mindig azt kérem tőle, amit szeretnék. Ha nagyon nem hajlandó, akkor legtöbbször nem erőltetem, megmondom neki, hogy jó, akkor nem. Erre persze nála is beindul a dupla "neeem" - szóval a végén ugyanott vagyunk, de a kört akkor is meg kell futni. Idegőrlő a dolog néha, és irtó fifikásnak kell lenni, hogy a) elérjem, amit akarok; b) se én, se a gyerek ne kapjon idegrohamot közben.

Tény: sokszor engedek neki. Tulajdonképpen amiben csak lehet, engedem, hogy az legyen, amit ő akar. És régen rájöttem, hogy sokkal több dologban engedhetek neki, mint azt korábban képzeltem. Mert mi történik, ha ő lapozza a fényképalbumot? Ha nem fekve, hanem állva veszi fel a pelenkát? Ha valódi csavarhúzóval játszik? Annyi, hogy ez tőlem több odafigyelést igényel, és nehezebb megvalósítani, mintha azt és úgy csinálja, amit és ahogy mondok. Van azonban számos múlhatatlan előnye:

1. Minimalizálom a hisztit, amivel sok-sok idegsejtet, időt és hangszálat spórolok.
2. A gyerek megtapasztalja, hogy van hatása a körülötte lévő világra, beleszólhat a történésekbe - egy kétévesnek, aki éppen a kontrollt gyakorolja (vö. szobatisztaság), ez most nagyon fontos
3. Megtanul tárgyalni és egyezkedni. Megtanulja, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, akkor joga van szólni, akarhatja másképp, és képviselheti az érdekeit. És gyakorolja azt is, hogyan. (Neeeem földön fetrengve!)
4. Abban a néhány dologban, amihez viszont igenis ragaszkodom, sokkal határozottabb tudok lenni, és ő is sokkal inkább hajlandó elfogadni.

Szóval nekem ez a módszer bejön. Fárasztóbb; folyamatos odafigyelést, egyezkedést, és legfőképpen a másik (jelen esetben a gyerek) iránti maximális tiszteletet igényel. És egy kis elgondolkodást: mi is az, amit valójában el akarok érni? Azt, hogy legyen rajta pelenka, vagy azt, hogy fekve vegye fel a pelenkát? Ha valahova kétféleképpen is el lehet jutni, akkor miért ne legyen úgy, ahogy ő akarja? Most erről szól számára a világ. Akkor nosza - befektetek a jövőbe, és remélhetőleg lesz egy boldog, sikeres és hasznos gyerekem.

Tükröződik...

"Ott tükröződik a mama szemében a Dani!" - jelentette ki nem egészen két és fél évesem ma este a fürdés utáni öltözés közben.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerek szókincse fényévekre van a kortársakétól. Egész nap hallgatom, amint folyamatosan kommentál mindent, szép, kerek, összetett, nyelvtanilag helyes magyar mondatokban. Tudom, hogy rendszeresen használ olyan szavakat, mint tulajdonképpen, fűtőház, vagy ropogtat, és a jelentésükkel is tisztában van. De a fenti mondattól lehidaltam.

Nemcsak arról van szó, hogy milyen szavakat ismer és használ. De hogy mit meg nem lát!? Mikre oda nem figyel! Őrület. Mert hiszen ott tükröződsz a másik szemében, amikor rád néz, de legtöbbször a felnőttek sem veszik ezt észre, nemhogy a kétévesek. Bár már többször megállapítottam, hogy az újszülöttek a legbölcsebbek mind közül, utána csak butulunk, de akkor is...

Olvadozom a büszkeségtől. És borzongok is. (Ismét) megérintett a felelősség: kincset kaptam, megőrzésre és fényesítésre. Elég vagyok én ehhez?

Család - mivé nevelem a gyerekeimet?

Olvasgatok. Ez már önmagában luxus két kicsi mellett. Ráadásul "szülőképző" könyvet, ami pláne luxus. Mindenesetre találtam benne egy érdekes feladatot: jövőt kell álmodni a gyereknek. Nem, ez nem azt jelenti, hogy most jól kitalálom, hogy hogyan nézzen ki, mit tanuljon, miről mit gondoljon, milyen lányt vegyen feleségül és hány unokát nemzzen nekem. Sőt. A kifejtő kérdés így hangzik: "mi is az, amit szülőként el akarsz érni?"

Én, kérem szépen, készültem - már Dani születése előtt is gondolkodtam azon, hogy mit is akarok elérni, mint szülő. Mikor tekintem magam sikeres szülőnek? A választ leginkább így lehet megfogalmazni: akkor, ha megadtam neki mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a potenciálját kibontakoztathassa. Vallom, hogy szülőként az a feladatom, hogy a tőlem telhető legjobb érzelmi, intellektuális, anyagi, stb. hátteret  biztosítsam a gyerekeimnek ahhoz, hogy mindazokat a képességeket, tehetséget, indíttatást (életfeladatot?), amit magukkal hoztak, meg tudják valósítani.

Más szóval: lehetőségeket akarok adni nekik. Megoldásokat nem. Azt szeretném, hogy megtalálják a saját megoldásaikat.

Idáig tiszta. A részleteken eddig nem nagyon gondolkodtam, most a könyv kapcsán indultak el a kerekek ott bent. Mégis, milyen az az ember, aki a fent felvázolt hátteret megkapja? Ha úgy működik a dolog, ahogy azt én szeretném, mi lesz az eredmény? És mi benne az, ami az én részem, amiért én tudok tenni? (A maradék úgyis a fiúk dolga)

Szóval, a célszemély:

1. BOLDOG - a saját definíciója szerint. Elégedett az életével, a világban elfoglalt helyével. Tisztában van azzal, hogy a szmájli nem az idő 100%-ában lebeg a feje felett, és képes ezt elfogadni. Képes magát 'boldoggá tenni', megtalálni azokat a (legális és erkölcsileg elfogadható) módokat, melyekkel a saját boldogságát biztosítani tudja.
   Amit én tehetek: példát mutatok, és tudatosítom benne, hogy a boldogsága elsősorban rajta múlik, nem a környezeten.
2. SIKERES - ismét csak a saját mércéje szerint. Meg tudja határozni, hogy neki személy szerint mi jelenti a sikert, ennek eléréséért dolgozik, és tudja azonosítani a részsikereket is. Tud örülni a sikerének, elismeri a saját teljesítményét, nem érzi cikinek, ha büszke arra, amit elért (de persze nagyképű hólyaggá sem válik).
   Az én részem (az örök példamutatáson túl): segítek neki megtalálni a saját siker-definícióját, segítek felismerni a saját (és mások!) sikereit, támogatom abban, hogy a céljaiért dolgozzon.
3. HASZNOS* - amit hozott, és amit kapott, azt a világ és a társadalom hasznára fordítja. Ennek nem kell terézanyai szintű és hatású tevékenységnek lennie, ha a saját környezetében 'hat', az is bőven jó. Tálentumok, tálentumok...
   Anyjuk: mutatja a példát bőszen.

Most ennyi jutott eszembe... így újraolvasva, nem kis feladatot adtam magamnak... no, nem baj,a kihívások motiválnak, a kaland halad, visszacsinálni nem lehet - 20 év múlva jelentek.

* Lehet, hogy mostanában túl sok Thomas-t nézek?

Család és karrier 102A - itt a gyerek, hol a gyerek

Axióma: vagy gyerekezem, vagy dolgozom. A kettő együtt nem megy. Legalábbis nem úgy, ahogy én bármelyiket csinálni szeretném. Ha tehát dolgozni (értsd: karriert építeni) akarok, meg kell oldanom, hogy addig valaki valahol gyerekezzen. Ráadásul úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.

A kezdetek kezdetén egyszerű volt: Dani olyan féléves koráig vagy evett vagy aludt. Az evéshez kellettem, addig nem volt dolgozás. Alvás közben viszont enyém volt a világ: vagy én is aludtam (az elején főleg), vagy házitündérkedtem (mert ugye a ruha nem mossa ki magát - hogy a fene enné meg), vagy dolgoztam. (A "mikortól és hogyan dolgoz(z)unk gyerek mellett" kérdés egy másik poszt témája lesz) Ha valamiért be kellett mennem az irodába, bevittem magammal, boldogan durmolt a mózesben. Aztán féléves kora körül kezdett megváltozni a helyzet: egyre többet volt ébren, és bizony azt akarta a beste kölke, hogy vele foglalkozzak. A fenti axiómából következően így viszont dolgozni nem tudtam. Legalábbis nem napközben. Este / éjjel pedig sem lelkes, sem hatékony nem voltam.

Némi küzdelem - és a nyári uborkaszezon - után arra jutottam, hogy azzal járunk a legjobban, ha heti két délutánt bejárok az irodába, ott elintézek mindent, addig gyerek a nagyszülőknél feltétlen figyelmet és imádatot, valamint kifogyhatatlan gyümölcs-, és pusziadagot kap. Így a gyerek 15 hónapos korától nagyibölcsibe járt heti két délutánt. Elintézni ugyan nem tudtam mindent, de legalább amit csináltam, azt teljes koncentrációval és hatékonyan tudtam végezni. Nem voltam hűdehajde társasági lény, amit a többiek néha fel is emlegettek, de az már tényleg nem fért bele, hogy a munkának kiszorított időben dumapartikat is bonyolítsak (nem mintha nem tettem volna szívesen).

Engem azért furdalt a lelkiismeret, mert csak munkál bennem a jól bebetonozott magyar társadalmi (elő)ítélet: milyen anya már az olyan, aki saját jószántából (!!!) választja azt, hogy dolgozik, a gyereket meg bezsuppolja valakihez?! Hogy a gyerek imádja a nagyszüleit és viszont? Hogy odafigyelnek rá, szeretgetik, szórakoztatják? Hogy jól érzi magát és szívesen megy (na jó, azért ordít egy kicsit, amíg hallótávon kívülre nem kerülök, majd boldog vigyorral veti rá magát a duplókra és a macskákra)? Kit érdekel! Szaranya, aki ilyet csinál! Ráadásul az irodában "munkagép üzemmódba" kapcsol, és a társasági kapcsolatok ápolásával sem törődik! Fúj!

Másrészről: már a szülés előtt tudtam, hogy nem az a fajta ember vagyok, akit kielégít a pelenkamárkákról, pempőkről, ki-mikor-ült-fel és hasonló témákról szóló gondolkodás és beszélgetés. Félreértés ne essék, ezek mind nagyon fontosak, érdekesek, és szívesen beszélgetek róluk. És igen, én is képes vagyok órákon keresztül beszélgetni a gyerekeimről. Sőt, mások gyerekei is érdekelnek. De nem csak. Igénylem a felnőtt témákat, a felnőtt társaságot, a kiszakadást az "anyaságból". Becsavarodnék, ha nem csinálhatnék néha egy kicsit mást is. Ja, és szeretem a munkámat...

A lelkiismeretem végül helyrebillent, ment is a dolog, mint a karikacsapás. Majd jött a második terhesség, és már pocakosan tudtam, hogy most nem fogom tudni ugyanígy csinálni - két gyerek mégiscsak kétgyereknyi odafigyelést igényel. Dávid most három hónapos, és egyrészt lényegesen kevesebbet alszik napközben, mint a bátyja anno - másrészt, amikor alszik, akkor Dani teljesen kisajátít magának, amit meg is értek: nagytesónak lenni, pláne ilyen fiatalon, nem könnyű. Dolgozás tehát nuku. Egyelőre...