2011. december 11., vasárnap

Baba eszik.

Villával. Egyedül! Neeeeee, mama, te ne segíts, ÉN csinálom!!!

Baba ezen kívül főz, felmos, porszívózik, duplózik, olvas, táncol, rajzol, fest(!), és megy. A lábán. Bárhová és bármeddig. Mindenhová és folyamatosan. Lépcsőn föl és lépcsőn le. Szigorúan váltott lábbal. Járdán, és úttesten, és úttestre le.

Baba mindezt édesen vigyorogva és mamáját simogatva teszi. Mindaddig, amíg az van, amit ő akar. Abban a pillanatban, hogy nem az van, felháborodva ordít. Nem nyafog, nem panaszkodik - dühöng. Ahogy az egy Oroszlánhoz illik. Azt mondják, a gyereked tükröt tart neked, hát most megkaptam. Csak az a baj, hogy minden dühkitörésnél meg tudnám zabálni - annyira, de annyira átérzem, ami végbemegy benne! Küzdök a röhögőgörccsel, meg a saját legkorábbi emlékeimmel, mikor vörösödő fejjel löki odébb a tányért, csak mert merészeltem segíteni neki levest kanalazni. Amikor ő most egyedül akarja csinálni. Mit piszkálok bele?! Amúgy tök ügyes, teljesen tisztán tud joghurtot, főzeléket, tésztát, krumplit enni. Levest még nem annyira (no, ezért piszkálok bele - de már nem sokáig).

Baba nem fárasztja magát a beszéddel, hiszen a 'mama', 'amma', 'ö!' szókinccsel, valamint mutogatással tökéletesen meg tudja értetni magát. Zenei ízlése igen kifinomult, és pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, ha valami nem tetszik neki. Lenyűgöző ritmusérzéke van, és korát meghazudtolóan harmonikusan mozog. Gigantikus méretű őrlőfogakat növeszt éppen, sajnos nem fogja megúszni a fogszabályozást. Átalussza az éjszakát - hacsak nem éhes, szomjas, beteg, náthás, álmodik rosszat, vagy... na, itt állhatnánk jobban. Ellenben elalszik egyedül (saját ágy, sötét, béke, nyugalom, csend), maradjon is így. Jobbkezes. Határozottan, egyértelműen, kétséget kizáróan és nagyon dominánsan az. Ja, és pasi. Határozottan, egyértelműen...

Dávid most múlt 16 hónapos.

2011. november 21., hétfő

Mentegetőzés helyett

Karrierista anya dolgozik. Meg beteg gyerek(ek)et ápol, költözik (külföldre), kommunikál(ni próbál) népes családja szerteszét lévő tagjaival, sőt, néha alszik is! Eredmény: nem blogol. Mert erre már nem szán időt. Ez van.

Azért tervezem én a blog újbóli életre keltését, van egy csomó (ész)osztanivalóm, csak-csak-csak... KicsiD ma este másodszor sír fel. Szóval megyek gyereket ápolni. Majd jövök. Még ebben az évezredben ;).

2011. augusztus 23., kedd

A szuperszülő - avagy, miért szeretnék vámpír lenni?

Két hete a könyvesboltban belelapoztam Stephenie Meyer Alkonyat-sorozatának utolsó kötetébe. Addig nem igazán vettem tudomást róla, nem vagyok egy vámpír-fan. Ezek viszont jó könyvek. Nem állnék neki kielemezni, miért gondolom ezt, legyen elég két - számomra - kulcsfontosságú tényező. Egy: nem tudtam letenni, és végül négy nap (izé... éjszaka) alatt kiolvastam mind a négy kötetet. Kettő: elindította a hangyákat az agyamban egy csomó dologgal kapcsolatban. Ebbe a blogba egy konkrét téma illik a sokból: elmesélem nektek, miért szeretnék (Meyer-féle) vámpír lenni.

A legfontosabb: nincs szükségük alvásra! Azt hiszem, egyetlen, 6 év alatti gyerekekkel rendelkező szülőnek sem kell tovább magyaráznom. A többiek kedvéért: amikor a kis trónörökös(ök) átveszi(k) az uralmat, a te magánidőd megszűnik létezni. Először a folyamatos szoptatás miatt, később az ébrenlétük alatti 100%-os készültség miatt estére hullafáradtan zuhansz az ágyba. A fizikai és szellemi fáradtságot növeli, hogy saját kedvtelésekre, lazításra az első 3-4 évben nem igazán van idő. (Mármint, ha te vagy velük az idő nagy részében. Akinek bentlakó bébiszittere van, az persze más szitu.) Persze az ember igyekszik megoldani, de milyen király lenne már, ha éjszaka minden ilyet el lehetne intézni! Nemcsak, hogy nem lennék fáradt, de még olvasni is lenne időm!

Aztán ott van a természetfeletti gyorsaság. Alice-nak semmibe nem kerül egy délután alatt teljes partidíszbe vágni a Cullen-házat az érettségi bulihoz, amire az egész évfolyamot meghívta - és másnap délre már a takarítással is megvan. Ha ilyen sebességgel tudnék rendet rakni, takarítani, mosogatni és vasalni, egy szavam sem lenne gyerekeim játék-szétszóró mániájára.

Az olyan apróságok, miszerint nem fáznak és nincs melegük sem (se fűtésszámla, se légkondi); nem esznek emberi kaját (írjuk a havi költéseinket, tehát pontosan tudom, hány százalék megy el bevásárlásra); nagyjából elpusztíthatatlanok (se gyógyszer, se kórház); iszonyú sebesen közlekednek (benzin? minek!) már szinte nem is számítanak az első kettő mellett.

Tisztában vagyok ugyan vele, hogy Meyer számára nem ez volt az elsődleges szempont, amikor kitalálta a vámpírjait, de nem hagy nyugodni a gondolat... neki is van három gyereke... ki tudja?

2011. július 28., csütörtök

1 + 3 = ???!!!

Nőnek a gyerekeim. Az egyik 3 éves, a másik 1. Ez nem tűnik soknak, mégis rácsodálkozom - főleg a babaruhák dobozolása közben. Már ekkorák?! Még csak ekkorák?!

Gyönyörűek. Zabálnivalók. Őrjítőek. Tele van a fejem ősz hajszálakkal, ezeket egyértelműen az ő számlájukra írom. Több, mint egy éve nem aludtam 5 óránál többet egyhuzamban - az átlag 3-4. Okosak. Ügyesek. Minden szét- meg összeszerelnek (ez utóbbi az igazán nagy szó). Kirámolnak és berámolnak. Porszívóznak, söpörnek, mosnak, mosogatnak (prémiumot fogok kérni a menyeimtől). Homokoznak, csúszdáznak, motoroznak, bicikliznek. Ölik egymást - leginkább a nagy a kicsit, bár mostanában már a kicsi is odacsap néha. Hisztiznek és dühöngenek, ha nem az van, amit ők akarnak. Dani inkább hisztizik, Dávid ellenben dühöng.

Egy pillanat saját időm sincs, ha velük vagyok, és ez nem túlzás. Közeli ismerőseim és munkatársaim pontosan meg tudják mondani a reakcióidőmből, hogy van-e éppen nagyibölcsi - ha nincs, napokig nem nézek e-mailt sem. Ez van, ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták. Azért, amikor a játszótéren nagymamák tudálékosan előadják nekem, hogy ez a legjobb időszak az életben, és maradjak otthon, amíg csak lehet, össze kell szorítanom a fogamat, hogy vitába ne kezdjek velük. Nagyon jó időszak, egyetértek. De azért remélem, hogy a többi időszak is ugyanilyen jó lesz - amikor lehet majd velük hosszabb kirándulásokra meg múzeumba menni; társasjátékozni és kártyázni; könyvekről, újságcikkekről, filmekről beszélgetni és vitatkozni; világot megváltani ésatöbbi. És a 24 órás folyamatos szolgálat is fárasztó. Aki mást mond, hazudik, vagy soha nem próbálta.

Ez persze nem von le semmit a dolog élvezeti értékéből. Aláírom: nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember saját csöpp gyereke először küzdi le a kanapé és az étkezőasztal közötti hatalmas (cirka 2 méteres) távolságot. Amikor átöleli a nyakamat. Amikor a kicsi szoptatás közben elvigyorodik. Amikor őrjöngök valami miatt, és a nagy odajön, hogy "Mama, semmi baj! Minden rendben!", és megsimogat. Amikor tűzoltót játszik, és a lakásban rohangálva végigmegy az összes előírt lépésen és felszerelésen. Amikor olyan kifejezésekkel jön, mint 'riasztási adatlap'. Amikor saját legnagyobb meglepetésemre ráébredek, hogy igenis tudok fejből mesélni, mesevilágot rögtönözni! Teljes szakmai felelősségem tudatában állítom, hogy a GYED simán ver bármilyen személyiségfejlesztő tréninget.

Dani ősztől ovis lesz - felvették végül, nem kis küzdelem, fellebbezés, protekció árán. Eddig lelkesen készült rá, mostanában inkább azt mondogatja, hogy nem akar menni. Hogy ez azért van-e, mert nem oda vették fel, ahova jelentkeztünk, és ahova nagyon készült; vagy azért, mert rájött, hogy ott nem velem lesz, sőt nem is nagyikkal, nem tudom. Ő mindenesetre állítja, hogy azért nem akar menni, mert ott nem lehet cumisüvegből inni és pelust hordani. Hozzáteszem, szobatiszta és pohárból iszik. Kivéve, amikor rájön, hogy ő üviből, és csak üviből hajlandó. Végül abban állapodtunk meg, hogy megbeszéli a dadus nénikkel: ha ők hajlandóak neki cumisüveget mosni, tőlem viheti az üvijét az oviba is. És igen, komolyan gondolom. Ha (aminek nem sok esélyt adok) valami módon meg tudja győzni a dadus néniket, én bizony a kezébe fogom adni a cumisüveget, vigye.

Dávidnak a bölcsi esélytelen volt, annyira nem is bánom, még nem szívesen adtam volna be. Így neki marad a nagyibölcsi, nekem meg a rugalmas munkaidő, otthon dolgozás, gyerek irodába hurcolása. Valamit majd kitalálunk. Ja, még nem mondtam? Szeptembertől dolgozom...

2011. június 11., szombat

Muffinózó és kabriós...

...avagy egy majdnem három éves (nem csak) nyelvi leleményei

Dani, a tűzoltó: apjuk kb. mindenre allergiás, ami pollent bocsát ki. Nemrég Hollókőn voltunk, eredmény: bedagadt, vörös szemek. Hétfőn M. lamentál, hogy begyulladt a szeme - erre Dani: "kigyulladt a papa szeme! El kell oltani!"

Dani, a környezetvédő: a horgászós játékot az alábbi módi szerint játsszuk: mama összerakja a tengert, Dani belehorgássza a halakat. Szigorúan csak befele.

Dani, az autószerelő: családi autónknak leszakadt a kipufogója, szervizbe kellett vinni. Fiatalember jelent a szerelő bácsinak: "Elromlott az autó pöfögője!"

Dani, a közlekedési rendőr: két autó egyszerre akart betolatni a keresztutcába, reakció: "tolakodnak"

A címben említett muffinózók egyébként egy piros pólón találhatók, melyet a keresztapja hozott neki tavaly nyáron Szicíliából, a kabrióst pedig a kedvenc pékségünkben árulják.

2011. május 29., vasárnap

Offbeat szórakoztatás

A 21. századi gyerek, kérem szépen, nem lacafacázik. 8 hónaposan az internetkábelt használja rágókának és frankón csetel a nagyszülőkkel (babanyelven, nyilván), hamarabb mondja, hogy "Blackberry" mint hogy "autó", és kitépi az apja kezéből az iPad2-t. Dani egyértelműen az apja fia, bolondul a kütyükért. És, igazság szerint, a korához képest nagyon profin használja őket. Én kevésbé lelkesedem a kütyükért - általában is, és a 2,5 éves vonatkozásában is: egyrészt, mert bármennyire ügyes is, iszonyúan kell lesni, hogy mit állít át és be (az én telefonomnak olyan funkcióit tudja előbányászni, amikről nem is tudtam, hogy léteznek), mit töröl ki, nyom meg, stb. Másrészt, mert a képernyő önmagában, és a kütyük funkciói is olyan stimulációt jelentenek, ami neki még túl sok. Ezt mondják a hozzáértők - és ami ennél sokkal fontosabb, ezt mutatja a saját, anyai tapasztalatom is. Ha túl sok "kütyü-benyomás" éri, Dani kezelhetetlenné válik: hisztizni kezd, nyávog, tekereg, semmi nem jó neki, egyértelműen túlpörög.
Mit lehet ilyenkor tenni? Én igyekszem limitálni a napi kütyübevitelt. Kb. tíz perc mozgóképet bír a srác (ez egy hosszú vagy két rövid Thomas-nak, vagy egy Sam a tűzoltó-nak felel meg), és az a szabály, hogy "tévét" (számítógépen, nyilván, a 21. században vagyunk, vagy mi) csak reggeli után nézhet. Most, hogy van iPad2, annak használatát is napi tíz percre lőttem be, meglátjuk, működik-e. Eddig nincs is gond, mivel az anyai példamutatás aládolgozik a nevelési elveknek (nem is emlékszem már, mikor néztem utoljára tévét, és nem is hiányzik, az iPad-et pedig jópofa játéknak tartom, de egyelőre nem fog meg ennél jobban). A napi általános célú számítógéphasználattal már van egy kis gond: helyzetemből adódóan szinte mindent így intézek (tudnék intézni): munkát, társadalmi életet, családi kapcsolattartást, még a vásárlások egy részét is. Magyarul, ha van egy szusszanásnyi időm, rohanok a gép elé. És ez az a dolog, amiben a kicsik nem tudnak részt venni (szemben a házimunkával). Gyerekek mit látnak: a mama folyton a szeren lóg, állandóan onnan kell elvontatni, hogy játsszon már velünk is. Csapdahelyzet.
Na meg a kísértés is nagy. Amíg ugyanis monitort bámul, nem nyaggat sem engem (lehet mosogatni, teregetni, rendet rakni!), sem a tesóját (lehet mosogatni, teregetni, rendet rakni). Sokszor könnyebb lenne odaragasztani Thomas, vagy legújabb szerelme, Po, a kung-fu panda elé (mely rajzfilmet csak szigorúan cenzúrázott, vágott változatban nézhet, de ez nem zavarja). Én egyelőre kitartok - már csak azért is, mert nekem sem hiányzik oly nagyon a képernyő. Hogy meddig tartható ez az állapot, azt nem tudom. Dávid a napokban nyálba fojtotta a Blackberryt...

2011. április 9., szombat

Pléjgránd

Leánykori nevén tot lot. Úgyis mint játszótér. A környéken kettő is van, és jelentem, a lényegi dolgokban nem tapasztaltam különbséget: a gyerek itt is játszanak, itt is huzakodnak, és itt sem akarnak hazamenni. A játékok nem jobbak és nem rosszabbak, mint otthon. A közelebbi a "high tech" hely, csúzdákkal, gondosan megkomponált 'fejlesztő' játékokkal és puha gumiborítással, a távolabbi meg az, ahol a sok gyerek van, homokozóval, hintával, és hasonló "hagyományos" cuccokkal.



Persze vannak a magyar szemnek új dolgok is. A héten találkoztam például az első verébbel. Nem mintha nem lenne egy rakás madár a környéken, de azok mindenféle, általam ismeretlen vörös begyű fajtákhoz tartoznak. Ezen kívül a játszótéri anyukák között többségben vannak a bébiszitterek. És - ami számomra a legizgalmasabb -, bár Washington DC lakosságának túlnyomó része feketebőrű, a bébiszitterek szinte mind spanyolajkúak. Nem véletlenül - mert szigorúan spanyolul beszélnek a gyerekekhez, egyértelműen nyelvtanulási céllal. Őszintén szólva, ezért a tényért irigylem az ittenieket. Tök jó lehet úgy felnőni, hogy egy második nyelvet is beszél az ember, ráadásul gyerekként elsajátítva. No persze, a fenti játszótér Georgetownban van, ami kb. a Rózsdombnak felel meg: itt laknak a gazdagok és szépek (de főleg a gazdagok), ők nyilván válogathatnak a bébiőrök között. Vagy: amint az a bejárati kapura ki is van írva, a játszóteret a használói tartják fent - értsd: a helyi lakosok civil szervezete -, ami nem csak azt jelenti, hogy mindenki felelős azért, hogy a játszótér szép és rendezett és használható legyen, hanem kezdeményező hozzájárulást is. Amikor a héten a csúszdához vezető falépcsőn eltört egy deszka, az anyukák magától értetődően kiszedték, elvitték, és ha jól értettem, valamelyik apuka hoz majd újat. Ezt mondjuk imádom az amerikaiakban: ha valami van, megoldják, nem azon nyavalyognak, hogy kinek kellene megoldania. A játékok ugyanúgy közhasználatúak, mint otthon (vagyis mindenki bedobja a dolgait a közösbe, és a kölkök az esetek többségében nem a saját cuccaikkal játszanak). A helyi problémamegoldási divatot is bírom: amikor "helyzet" van, első körben a következő kérdést teszik fel a gyereknek (ilyen-olyan variációkban): "hogy lehetne ezt a helyzetet megoldani?" Nyilván egy kétéves még nem feltétlenül jön elő nyer-nyer megoldásokkal (bár láttam már olyan húzásokat, amiket ajánlanék sok nagyonokos felnőtt figyelmébe, szóval vigyázzunk az általánosításokkal!), de a hozzáállás roppant szimpatikus. Ha nem jön be, még mindig ott a jó öreg tekintélyelv, amit a amerikai gyerekek mintha jobban tisztelnének, mint magyar kortársaik. Tény, hogy nem igazán láttam itt hisztiző gyereket. Ordítás persze van, főleg egymással a homokozójátékok használati joga vagy a tűzoltóautó sofőrülése felett, de hiszti a szülőkkel vagy a bébiszitterrel nem jellemző. Kíváncsi vagyok, mi a titkuk... 


Washington DC felnőtt szemmel amúgy - úgyis, mint a világ első számú szuperhatalmának fővárosa - nos, meglehetősen... szürke. Olyan... semmilyen. Félreértés ne essék, nagyon tiszta, rendezett, tervezett, karbantartott. Talán kissé túlságosan is. Nekem hiányzik belőle a karakter. Kíváncsi vagyok, vajon ez a "kompromisszumos fővárosság" eredménye-e, és Canberra, Ottawa és társaik is hasonlóan néznek-e ki. Mert ami a kormányzati hatékonyságot, imidzset és üzenetet illeti, csillagos ötöst érdemel: vonalzóval megtervezett, négyzethálós utcaszerkezet (egy-két diagonálisan haladó főúttal, hogy ne legyen olyan unalmas), látványos kormányzati negyed, azonos (neoklasszicista) stílusú épületekkel, megfelelő mennyiségű zöldfelület, és az egy légköbméterre jutó legnagyobb helikoptersűrűség, amit valaha láttam.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért - kifejezetten élhető hely. Mert tiszta, mert rendezett, mert jó a közbiztonság és az infrastruktúra (bár, aki még egyszer fikázza a BKV-t, azt beutalom egy itteni metrótúrára!).Az időjárás mondjuk... március végén 5 fok körül volt a nappali hőmérséklet, ami szerény véleményem szerint felháborító. Ez, végülis, nem az északi sark. Most, így április elejére egész a 9 fokig tornáztuk fel magunkat! Holnap állítólag 22 fok lesz. Hiszem, ha látom.

Így persze ritkábban jutunk el játszótérre, mint szeretném. Szerencsére a gyereknek több esze van, mint nekem, és kiválóan megoldja a saját szórakoztatását házon (figyelem, nem lakáson!) belül is. Az épületben van (és itt most a gyerekszórakoztatási szempontból jelentős dolgok következnek): négy lift, sok-sok gommbal; lépcsőház, minden emeleten tűzcsappal; három szintnyi mélygarázs, az ehhez tartozó autómennyiséggel; edzőterem, mindenféle izgalmas géppel, valamint vicces fejeket vágó bácsikkal és nénikkel; belső udvar; tetőterasz, rajta körbe futópálya; több kilométer folyosó; klubszoba, kávéfőző géppel és két Macintosh-sal; ezenfelül postaszoba, a tízemeletnyi lakáshoz tartozó postaládákkal. Számos délutánt eltöltöttünk már a ház felfedezésével, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt én legalább annyira élvezem, mint Dani. Mostanra ismerem az összes tűzcsap és tűzjelző helyét (ezt itt nagyon komolyan veszik, tele velük a ház), az összes vészkijáratot, a hátsó lépcsőházat és a személyzeti bejárót. Ja, az egész ház akadálymentes, így van, hogy Dávid babakocsival jön (hátibabával nehéz súlyzózni, bár örömmel állapítottam meg, hogy a hátizmaim erősebbek, mint azt én hittem).

Egyébként az egész város (igen, a metró is) 99%-ban akadálymentes, tele is van babakocsikkal. Hordozott babát inkább csak kenguruban látok, tegnapelőtt csíptem el egy Close-ba burkolt minit a játszótér mellett. Az itteniek olyan amerikai módra nagyon barátságosak, a gyerekekkel különösen. Tök ismeretlenül rámosolyognak a fiúkra, köszönnek, beszélgetn(én)ek pár szót. Először kicsit meglepődtem (bár elvben tudom, hogy itt ez a szokás, mégis furcsa volt), de ma már egész jól kezelem, és jól is esik. Sokkal kellemesebb néhány barátságos szót váltani, mint mufurc képpel nyomulni az utcán. Persze ez nem életre szóló barátságok kezdetét jelenti, egyszerű, mindennapi udvariasságról van szó. Dani tőle szokatlanul félénk és zárkózott, azt gondolom, zavarja (furcsának találja, mittudomén), hogy nem érti, amit mondanak neki. Mostanában egy-egy szimpatikus néninek már be szokta mutatni a családot (Dávidot, magát és engem), persze magyarul, de beszélgetésbe még nem nagyon elegyedik velük (mint azt otthon tenné). Ha tovább maradnánk, akkor forszíroznám, hogy angol közegben legyen, többet halljon angol szót, de így nem látom értelmét. Majd máskor.

Most viszont megyek, és szerzek magamnak valami bűnöset, mert mindkettő alszik, és ezt ki kell használni. Még nem tudom, mi lesz az... Starbucks kávé... igazi chocolate chip cookie... friss ananászszelet... gránátalmamag (kiszedve, és tálalva)... jelly bean (ja, az nincs itthon)... vannak itt kérem számosan jó dolgok is ;)

2011. március 17., csütörtök

Repülünk!

Ááááááááááááááááááááá. Uhhhhhh. Brrrrr. Öhöm. Szóval...

...kaland volt. Ahogy M. megjegyezte: szintet léptünk. Mindannyian. In WOWspeak: lots of XP, no loot. 18 órás utazás (bruttó), ebből 12 a levegőben, 6 órás időeltolódás.

Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva az angol nemzeti légitársaság gyerekbarátságától. Korrektek voltak mindkét gépen, de semmi több - inkább az volt az érzésem, hogy tehernek, pluszmunkának élik meg, hogy vagyunk (nem mi voltunk az egyetlen kisgyerekkel utazók). Ezzel csak az a bajom, hogy az össz. pluszmunkájuk az volt velünk, hogy Dávid gyerekülését letettük hátul, illetve egyetlen egyszer hátramentem, és megkértem őket, hogy melegítsék meg a bébiételt. Ja, és Dani teljes kétszer (a 12 óra alatt) végigsétált a folyosón. Ezenkívül ezért fizetik őket, in my book a flight attendant is paid to attend to flyers. Morc. Pedig mondtam, hogy először utazom gyerekekkel, de semmi segítőkészséget nem tapasztaltam. Kedvenc mozzanatom: szállok be a gépbe, ott áll a légiutaskísérő (férfi) és a csomagszállító (férfi), és mozdulatlanul nézik, ahogy a 7 hónapossal a kezemben próbálom becsukni a babakocsit, amit az ajtónál le kell adni. Annyit sem mondtott a pasi, hogy a gyerekülést felvihetem, a csomagos srác javasolta. Mivel mindkét gép totál tele volt, a tapasztaltabb utazóktól kapott tippet, miszerint kérj / foglalj el még egy szabad ülést, nem lehetett megvalósítani.
Tapasztalatok összegzése: a légitársaság(ok?) nincs(enek) igazán felkészülve a kisgyerekkel utazókra, és nem is kedvelik különösebben a célcsoportot. Persze, van pelenkázó a vécében (keskeny és kemény), és hajlandóak külön térítés nélkül szállítani a babakocsit (igaz, a babakocsisnak feladható csomag nem jár).

Persze megoldottuk, és Amerika felé félúton már egész jó volt a rendszer: Dávid gyerekülésben az egyik ülésen, Dani keresztben az ölünkben - alszik. Amíg ébren vannak, kicsit bonyolultabb a dolog, mert szórakoztatni kell őket. Egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok a fiúkról: végtelenül türlemesen, együttműködően, kitartóan viselték a tortúrát. Mentek, nézelődtek, segítettek, egyszóval angyaliak voltak.

Egy ponton viszont szavam sem lehet: Heathrow-n a biztonsági ellenőrzésnél előrevették a gyerekeseket (Ferihegyen nem), és nagyon normálisan is csinálták. A mellettem levő anyuka nem biztos, hogy egyetértett ezzel, mert ragaszkodtak hozzá, hogy bontsa ki és kóstolja meg a bébiételeket, és -italokat, és a dobozos babatejet nagyon nem akarta kinyitni. Én is kóstoltam, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt üveges bébikaját vittem (egyáltalán, kinek jutott eszébe nem visszazárható kiszerelésben árulni babakaját?!).

Az amerikai bevándorlásnál nincs ilyen kedvezmény, mindenki állja csak végig. Érdekes módon, helyi idő szerint este tízkor (otthon hajnali négy) valahogy eszembe sem jutott, hogy előre akarnék menni, csak mentem szépen előre a kordonok között, á la vak ló. Jóóóól kikérdezgettek minket, begyűjtötték az összes ujjlenyomatunkat és retinaszkenneltek, mindezt kellően morc pofával, de végül bebocsájtást nyertünk. Az iráni taxisofőr, aki a reptérről a lakásig hozott minket, roppant helyes és segítőkész volt, ellenben láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy a kezét a kormányon tartsa. A washingtoni körgyűrűt éppen több helyen is felújítják, a sávelhúzás-szlalom kifejezetten extrém sport.

Mindenesetre megérkeztünk, egyben, mostanra már a jetlag-et is egész jól leküzdöttük, bár Dávid még mindig hajnali ötkor kel. További washingtoni tapasztalatok később.

2011. március 8., kedd

Ovinézőben

Január végén voltam "óvodakostolgatón" szülőknek. Gondoltam, azért kóstoltatok egy kicsit a gyerekkel is, mégiscsak ő fog oviba járni. Mindent meghányva-vetve, végül két ovi maradt a listánkon: a körzeti (ahova a legnagyobb esélye van bekerülni) és a legközelebbi (ami eme hasznos tulajdonsága mellett még jó ovinak is tűnik). Hogy a kettő miért nem esik egybe, azt most hagyjuk.

Mivel áprilisban, az óvodai nyílt napok idején nem leszünk itthon, megbeszéltem a két vezető óvónővel, hogy most mennénk. Pozitívum: mindketten nagyon kedvesen, nagyon készségesen reagáltak, természetesnek vették, hogy szeretnénk megnézni az ovit. Így hát az előre egyeztetett időpontokban fogtam a 2,5 évest, és elmentünk ovit nézni. Alaposan felkészültem előtte, közvéleménykutatást folytattam arról, hogy mi mindent kell megkérdezni, mi mindenre kell odafigyelni, és a végére egész oldalnyi listám volt.

Ő teljesen be volt sózva. Már vagy fél éve irígykedve nézi az óvodák udvarait, és most teljesen fellelkesült: "Most már én is ovis vagyok, és bemehetek játszani!" Hát, ha még nem is ovis, de most bemehetett játszani az udavrra, sőt az egyik helyen a csoportszobákba is beengedték - alig tudtam kivontatni onnan (kukásautót talált). Amikor megkérdeztem, mi tetszett neki legjobban, mindkét alkalommal a játékokat mondta. (Engem a kisvécék bűvölnek el, már saját oviskoromban is azok tették rám a legnagyobb hatást...) És az egymillió forintos kérdésre, miszerint melyik ovi tetszett jobban, gondolkodás nélkül azt felelte: mindkettő.

Nagy kő esett le a szívemről. Egyrészt, mert tetszik neki az ovi, mint olyan. Másrészt, mert tetszik neki az a kettő, amit kinéztem. Harmadrészt, mert bármelyikbe veszik fel, azzal a tudattal vihetem oda, hogy tetszik neki az a hely. Negyedrészt, mert így nem kerülök konfliktusba magammal: értelemszerűen abba az oviba szeretném beíratni a gyerekemet, amelyik megnyerte a tetszését. Emellett azonban vannak további, felnőtt, szülői szempontjaim is, és ezeknek az egyik ovi inkább megfelel, mint a másik. Így most a nekem szimpatikusabb ovit fogjuk megpróbálni. Szurkoljatok!

2011. február 24., csütörtök

Haragszom. Rád.

Kaptam M.-től egy könyvet. És tök jó. Elhatároztam, hogy kipróbálom, amit a gyerekekkel kapcsolatban javasol, nevezetesen, hogy amikor legközelebb sír a gyerek, kérdezzem meg, miért haragszik.


Tegnapelőtt este: éppen teszem tisztába a kicsit, készülök lefektetni. A nagy pörög és ordít, rámászik a pelenkázóra, mindent megtesz, amivel secperc ki tud hozni a sodromból. Mély levegőt vettem, majd a következő párbeszédet folytattam le Danival:


Én: Haragszol, kicsim? Mire haragszol? Vagy kire?
Dani: A mamára!
Én: És miért haragszol rám?
Dani: Mert a Dáviddal foglalkozol, nem a Danival!
Én: Értem. És mire lenne szükséged; mit csináljunk, hogy megszabadulj a haragtól?
Dani (habozás nélkül): Kiabálni akarok!
Én: Jól van, kincsem. Menj át a hálószobába, ott kikiabálhatod magadból a haragodat.


Erre bevonult a hálószobába a tükör elé, és kikiabálta magából. Ha nem vagyok ott, el sem hiszem, hogy ilyen van.


A nyomaték kedvéért: most először csináltam ilyet, előtte nem beszéltünk külön a haragról, hogy azzal mit kell vagy lehet vagy szabad kezdeni. Ha én haragudtam valamiért, azt megmondtam neki, és ő is kiejtette már a száján, hogy "haragszom" - de ennyi. Ehhez képest a fenti párbeszéd szerintem csúcs. És igen, büszke vagyok arra, hogy olyan a kapcsolatom a fiammal, hogy habozás nélkül közli, hogy igen, haragszik, igen, a mamára, és még a megoldást is megmondja. Imádom a gyerekeket! No, nem vagyok naiv, nem lesz ez mindig ilyen egyszerű. De ha a tendencia marad, és a fiúk megtanulják, hogy 


a) "joguk van" haragudni, mérgesnek lenni
b) ezt el lehet mondani
c) megfelelő módon ki lehet ereszteni a gőzt, 


akkor azt hiszem, nagyot léptem előre afelé, hogy boldog embert "neveljek" belőlük.

2011. február 22., kedd

Kismamapass

Anyósom ötlete volt, hogy az Europass mobilitási igazolvány és a Youthpass mintájára a gyesen lévő anyukák kompetenciabővülését (értsd: mi mindent tanultam gyerekterelgetés közben) is regisztrálni kellene valahogy.

Íme, amit én izzadtam ki magamból - sajnos a táblázatot nem tudom ennél normálisabbra szerkeszteni, de éljen a 80/20!

KISMAMAPASS

Miben fejlődtem a GYED/GYES alatt? – Az európai kulcskompetencia-keretbe foglalva

Kompetencia
Ismeretek
Készségek, Képességek
Attitűd / Hozzáállás
Anyanyelvi kommunikáció
Gyerekszókincs, mondókák, versek, dalok

A mondanivaló rövid, egyszerű, pontos megfogalmazása
Átfogalmazás, egyszerűsítés, kevés szóval, kis szókinccsel árnyalt fogalmazás
Nyelvi kreativitás
Pozitív kommunikáció (dog’s language)
Értő hallgatás és figyelem
A másik által közvetíteni kívánt üzenet megértésének szándéka
A nyelvi kreativitás tisztelete
Idegen nyelvi kommunikáció
-
-
-
Matematikai, természettudományi és technológiai kompetenciák
Babaápolás, természetes gyógymódok (aromaterápia, gyógynövények, stb.)
Ok-okozati viszonyok világos megfogalmazása, közvetítése
Logisztikai tervezés, hatékonyság-elemzés és –értékelés
A rendelkezésre álló erőforrások (időbeli, anyagi, szellemi, környezeti) optimális kihasználása
A környezet és benne az ember iránti megnövekedett tisztelet és odafigyelés
Digitális kompetencia
Fórumok használata, blog használata
Kritikus gondolkodás
Önfegyelem
A tanulás tanulása
Nem-formális tanulási módszerek
Összpontosítás – figyelemmegosztás / multitasking
Kérdésekre és új ismeretekre való nyitottság
Türelem
Személyközi és állampolgári kompetenciák
Anyákkal (szülőkkel) szembeni társadalmi elvárások – koncepciók
Munka-magánélet egyeztetésének lehetőségei Magyarországon
Gyermeknevelési támogatások, lehetőségek és kihívások ismerete
Összpontosítás – figyelemmegosztás / multitasking
Stresszkezelés
Egyezkedés, tárgyalás, egyeztetés, nyertes-nyertes megoldások megtalálása
Közösségszervezés, közösségépítés
Nagyobb türelem, kompromisszumkészség
„Megválogatom a harcaimat”
Teret adni a másiknak, támogatni az ő fejlődését (és nem helyette megoldani a helyzeteket)
Odafordulás, másikra való 100%-os odafigyelés
A másik ember méltóságának tisztelete (kortól függetlenül)
Kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia
Atipikus foglalkoztatási formák, azok előnyei és hátrányai
Nők helyzete a munkaerőpiacon
Személyes lehetőségek felmérése
Egyéni munkavégzés, hatékony időgazdálkodás, IKT jobb kihasználása
Projektkezdeményezés, és – menedzsment, súlypontok, lényegi kérdések gyors és pontos azonosítása
Saját határaim és lehetőségeim felmérése
Felelősségvállalás
A dolgok elengedésére való nyitottság
Kezdeményezés
Kulturális tudatosság és kifejezőkészség
Gyerekversek, mondókák, dalok
Magyar és nemzetközi mesék, mesevilágok
Rögtönzés, kreativitás
Mondanivaló dalban / versben való megfogalmazása
Mások önkifejezésére való nyitottság, kíváncsiság
Mások művészi / kulturális megnyilvánulásainak tisztelete


A kompetencialista és bővebb kifejtése itt található.

2011. február 11., péntek

Nyavalygás helyett

Újraolvastam egy csomó posztot, és megállapítottam, hogy többségében panaszkodom. Szépen vagyunk... oké, terápiás célzattal jó kiírni magamból a nyavalyáimat, de nem szeretném, ha évek múlva csak ezek maradnának meg a kollektív emlékezetben, hiszen annyi gyönyörű pillanatunk is van!

A teljesség igénye nélkül:

Levágtam Dani haját! Szóba került, hogy most már nagyon ráférne, és jön haza a papa, és biztos mennyire örülne ha a Daninak szép új frizurája lenne, menjünk holnap fodrásznénihez - reakció: felpattan, hozza az ollót, beül a kisszékébe, és közli velem, hogy "mama vágja le a Dani haját!" És végigülte, hang nélkül. Egy fodrásznéni valószínűleg sírógörcsöt kapna az eredmény láttán, de én rém büszke vagyok rá.




Dumál. Most már főleg egyes szám első személyben, és hihetetlen dolgokat. Tegnapi kedvencem: "A mamának segíteni kell a ház körül a Daninak: autót menteni, takarítani, enni. Bizony, bizony." (A fontos dolgok az életben...) Mai szókincs-villantás: "Mit csinál a nagyi?" - kérdem tőle. "Olvasgat" - feleli Dani.

Elalszik egyedül! Igaz, hogy csak a nagy ágyban, és előtte kiszól néhányszor, de az utóbbi egy hétben végül minden nap úgy aludt el, hogy nem voltam mellette. (Ezért van időm blogot írni.)

És, hogy Dávid is megjelenjen itt: ő egy angyal. Napsugarasan mosolyog, gyönyörűen eszik (khm... zabál), és éjjel alszik (kopp-kopp-kopp). Ezerrel figyel mindenre és szívja magába az infót - és végtelenül jófej módon hagyja, hogy energiáim nagyobbik részét Danira fordítsam.

Lehet, hogy nem vagyok tökéletes anya, de azért valamit csak jól csinálok. :)

A tökéletes anya mítosza

Elegem van. Kiürültek a tartalékaim, rosszul alszom, állandó lelkiismeret-furdalásom van. Miért is? Nyilván közrejátszik a dologban az a tény, hogy (megint) megjött a rossz idő, nyirkos és szürke minden, esik az eső, hiányzik a napfény, a meleg, a szabad levegő. Február van, tél vége, ilyenkorra majdnem mindenkinek tele a hócipője a téllel, a sötéttel, a hideggel. Nem lehet annyi vitamint szedni és (melegházi) gyümölcsöt-zöldséget enni, ami pótolná a (szoptatás által fokozott) hiányt. És ezzel persze nem csak én vagyok így, hanem Dani is. Megkattan a bezártságtól, miközben nekem nagyon nehezemre esik rávennem magamat, hogy felöltöztessem-összepakoljam magunkat (még mindig fél óra az egyéni csúcsom), és kimenjünk a nyirkos hidegbe.

Azt hiszem, mostanra sokalltam be. A hároméves gyes kiötlői előtt még csak az a cél lebegett, hogy távol tartsák a nőket a munkaerőpiactól, így elrejtsék a belső munkanélküliséget, de az intézkedés hatásai ennél sokkal tovább gyűrűztek. Társadalmi elvárás lett Magyarországon (pszichológiai tanulmányokkal hathatósan megtámogatva), hogy a gyerek születése után az anyja maradjon is vele otthon három évig. Egyetlen mentsége van annak, aki hamarabb megy vissza dolgozni: ha, kvázi, "muszáj" neki. Miközben elismert szindróma lett a "gyes-betegség", még azok a nők is, akik pedig átéltek hasonlót, ferde szemmel néznek arra az anyára, aki ki meri mondani, hogy elege van. Elege van a "tökéletes anya" szerepéből, a gyerekekre való 24 órás odafigyelésből, abból, hogy képtelen egy menetben megreggelizni, egy újságcikket elolvasni, valakivel öt percet zavartalanul beszélgetni.

Összeszedtem, hogy milyen szerepekben kell(ene) tündökölnie az embernek egy 2-3 éves mellett:

  • egy képzett és tapasztalt óvónő tudása és eszköztára kívántatik a gyermek neveléséhez és szórakoztatásához
  • egy dietetikus a megfelelő étrend összeállításához (nehogy valami allergizálót / károsat / akármit kapjon!)
  • egy mesterszakács a különleges baba- és gyermekételek (frissen való!) elkészítéséhez - hiszen a felnőttek által fogyasztott ételek nem megfelelőek neki
  • egy edző a megfelelő mozgásmennyiség biztosításához (annak állóképességével!)
  • egy gyermekpszichológus a gyermeki lélek rezdüléseinek megfelelő kezeléséhez
  • mindez megspékelve egy buddha türelmével.
Na, ez én mind nem vagyok. Igyekszem képezni magam (már csak azért is, mert szórakoztat), de nem állítanám, hogy a szakma csúcsán lennék bármely fenti témában, a türelem pedig soha nem volt erős oldalam.

Ott van az eb elvermelve, hogy persze szeretném jól csinálni. Minél jobban. És nagyon könnyű a saját belső hangjaim helyett az elvárások és elméletek kakofóniájára hallgatni. Nem is tudom, miért. Mert a csapból is ez folyik? Nagyon sok minden folyik még a csapból, ami mind nem izgat. Mert bizonytalan vagyok? Igazából nem vagyok. A 'mit'-ben legalábbis nem. A 'hogyan'-ban már inkább.

Jót akarok a gyerekeimnek. A legjobbat (nyilván). De hogy adott helyzetben éppen mi a legjobb... és most nem a nagy vonalakkal van a gondom, hanem az apró-cseprő mindennapi helyzetekkel. A pillanatnyi prioritásokkal. Szobatisztuló gyerekemet nyaggassam-e a felkelés utáni bilire üléssel (sokáig ez volt a szokás, most éppen sztrájkol), vagy sem? Ragaszkodjam-e ahhoz, hogy a reggeli teámat igenis az asztalnál ülve, nyugiban iszom meg, vagy törődjek bele, hogy addigra Dani minden türelme elfogyott a felkelés-szoptatás-tisztába tevés-öltözés-reggelikészítés-reggelizés menetben (kb.egy óra, ha jók vagyunk) és végre játszani akar, persze velem? Mi mit ér meg?

A mi egyéni helyzetünk persze más lenne, ha Dávid nem akkor születik, amikor. Akkor bizony a nagy már bölcsibe járna, és teljesen más lenne a napi menetrend és az együtt töltött idő mennyisége (és minősége?) is. Én dolgoznék, alig várnám, hogy hazaérjek hozzá - karrierista énem kielégülne az irodában és a programokon,  anyai szívem összes energiáit pedig napi 14-16 helyett 7-8 órában kellene levezetnem. Így viszont esélytelen a bölcsi, és a nagy mellett ott a kicsi is.

Ezért most valószínűleg sokan jól leminősítenek magukban. Csakhogy hiába vagyok boldog háziasszony, aki maga vállalta, hogy gyerekeket nevel és otthon marad velük - engedtessék meg nekem, hogy életem értelmét és kiteljesedését ne kizárólag ebben lássam. Hangsúly a "kizárólag" szón. Mert embert nevelni valóban a legnagyobb kihívás és küldetés (nekem ráadásul a munkám is ez), és én sem adnám semmiért a fiaim első lépéseit és szavait. Speciel úgy vagyok összerakva (és felnevelve - egy ősanya típusú nő által!), hogy másra is van igényem. Anyámnak is volt. Van. Ember is vagyok, nem csak anya. A gyerekem életének első három évében is. Ezt kellene a tökéletesanya-lobbinak végre elfogadnia.

2011. február 6., vasárnap

Vele vagy nélküle?

Férj nélkül könnyebb.

Kifejtem: két kisgyerekkel otthon lenni sokszor könnyebb úgy, ha az apjuk nincs otthon. Kéretik nem a torkomnak ugrani. Nem áll szándékomban kisebbíteni a 2D apukájának érdemeit és jelentőségét. Mindössze megosztom azt a(z először számomra is meglepő) megfigyelésemet, miszerint egy csomó mindent egyszerűbben, könnyebben, kevesebb idegeskedés árán tudok megoldani most, hogy a férjem az Óperencián túl húzza az igát.

Pedig nagyon féltem ettől a helyzettől, tartottam attól, milyen lesz egyedül két három év alatti gyerekkel otthon. Hát, néha nehéz.  Estére nagyon elfáradok, nem is annyira fizikailag mint pszichésen / idegileg. Amikor M. itthon van, legalább megvan az esélyem rá, hogy fél 8 - 8 körül hazajön (még ha nem is mindig). Ilyenkor Dani úgyis a nyakába veti magát, bármit csinálunk, és így jutok egy kis szusszanáshoz. Dávid ilyenkor már alszik, tehát akár azt is megtehetem,hogy olvasok / netezem / teázom / elbambulok. A luxus csúcsa manapság. Napközben erre nem sok esélyem van, mert ha az egyik nagyi el is viszi a nagyot, a kicsi attól még jelen van, és ennek hangot is ad. Bár most, hogy elkezdett hozzátáplálódni, vérmes reményeim vannak...

Máskor meglepően könnyű. Egyrészt a logisztika: mivel apjuk nem jön haza este, nem is kell erre számítani, így az esti rituálékat nem zavarja meg senki és semmi. És ez sokat számít. Kevés idegölőbb dolog van annál, mint amikor az egész nap pörgő, rohangáló gyereket (aki mellett én is alaposan lefáradtam), végre lecsillapítom, esetleg már ágyba is dugom, kezdek reménykedni abban, hogy lesz időm nekem is "lepörögni" mielőtt beájulok... és akkor hazajön az apja, és a gyerek feléled, mint a tökvirág, rohan az ajtóhoz, és örülhetek, ha a tesóját nem ébreszti fel.
Másrészt a nevelés (továbbra is utálom ezt a szót): most nincs itt a vajszívű papa, hogy tőle ki lehessen sírni azt, amit a mama nem engedett meg (még egy mese, még egy kis játék, stb.)
Harmadrészt az estével való "gazdálkodás": most, ha marad időm az estéből (ritka), akkor azt lelkiismeret-furdalás nélkül eltölthetem olyan dolgokkal, amik csak rólam-nekem szólnak. Amikor M. itthon van, ezek a félórák jelentik a kettőnk közös idejét is, azaz dönteni kell, hogy magunkra vagy egymásra fordítjuk. Sokszor nehéz a döntés. Képmutatásnak tartom, ha valaki azt állítja, hogy hát egyértelmű, hogy ilyenkor egymással kell foglalkozni. Nem az. Nekem (és az általam ismert emberek többségének, a férjemet is beleértve) igenis szükségem van saját időre is.

Röviden összefoglalva: eggyel kevesebb emberhez kell alkalmazkodni, eggyel kevesebben vannak a családi élet mindennapjai című képletben. Sőt, nem is csak eggyel. Az egyik legmeghatározóbb tényezővel. Lássuk be: lelkileg nagyon más felállás az, amikor nem is számítok arra, hogy hazajön este 8-ra, mint amikor számítok rá, és csak fél 9-re fut be ("Mikor jön a papaaaaa?"), vagy felhív, hogy 10 előtt nem is fog végezni. (Előfordul. Sokkal gyakrabban, mint szeretném - vagy ő szeretné, ha már itt tartunk.) Ez van, ilyen a munkája. Tudtuk (tudtuk?), amikor elkezdte, hogy erre lehet számítani. De más tudni, és más megélni.

Hogy mit szeretnék inkább, ha választhatnék? Jöjjön haza. Hozzá mentem feleségül, nem a webkamerához. De örülök neki, hogy ezt is megtapasztaltam, és látom, hogy simá(bba)n meg tudom oldani (mint képzeltem).

2011. január 24., hétfő

Család és karrier - az oviügy

Ma voltam fejtágítón. Végighallgattam két előadást, és kaptam információs füzetet is. A téma: óvodai jelentkezés.

Az kérem szépen úgy van, hogy a kerületben naaaagyon népszerűek az óvodák. Annyira azok, hogy sok kerületen kívüli is szeretné ide járatni a gyerekét (és ennek érdekében mindenféle trükköktől sem riadnak vissza ám!). Ezért aztán megesik, hogy saaaajnos el kell utasítaniuk kerületi gyerekeket is.
Mindez "játszótéri fordításban": örülj, ha a gyereket egyáltalán felveszik valahova oviba, és ne is gondolj arra, hogy te választhatsz neki ovit / óvónénit.

Hm.

Dani ez év júliusában lesz három éves. Bölcsibe nem járt, mert nem vették fel, hiszen én már terhes voltam Dáviddal. Igényli a társaságot, a játékot, a mozgást, egyértelműen közösségérett. Szeptembertől oviba megy. Megy, mert én nem tudok már neki sem olyan társaságot, sem olyan elfoglaltságot biztosítani, mint egy óvoda. Megy, mert dolgozni akarok. Megy, mert neki is, nekem is így jó. Most már csak azt kell elérnem, hogy legyen is hova mennie.

Kerületi lakos (már a ükanyja is az volt), és a harmadik szülinapján is túl lesz szeptemberre, két pipánk tehát már van. Mint kiderült, a harmadik pipa az anya munkája, amit tudtommal nem is kérdezhetnének az óvodák. Nos, állásom van, ez a pipa is meglesz. Ezután pedig marad a reménykedés, illetve az ismerősök és protekciók mozgósítása - mert teszik, nem tetszik, ez igenis számít.

Hogy szeretném-e én választani az óvodát / óvónénit? Azt, aki / ami a legjobban passzol a gyerekhez? Ahol a legjobban érzi magát? Ahol olyan odafigyelést, törődést kap? Ami hároméves lábakon is megközelíthető, és nem kell kocsiba ülni hozzá? Hogyne szeretném! Ám a mai magyar (de legalábbis helyi) valóságban, lehet, hogy kicsit sokat akarok.

2011. január 14., péntek

F(od)rásznéni

A nagyobbik gyerekem kezd mangafazont ölteni. Nem, nem a szeme nőtt kétszeresére, és a haja sem lett narancssárga. A frizurája ellenben határozottan mangás. Meglehetős... ehm... eklektikusan van vágva a haja, és most, hogy nő, különböző helyeken vannak helyes kis csúcsos lenövések, szembe lógó frufrurészek és hasonlók.  A röhej az, hogy jól áll neki. A gond meg, hogy nem maradhat így, mert a következő állapot a punk-rock stíl, ami viszont nekem nem jön be.










És ímé a gordiuszi hajcsomó: hogyan vegyük rá két és fél éves szemünk fényét, hogy engedje levág(at)ni a haját? A legutolsó alkalommal, amikor megkíséreltem, olyan üvöltést csapott, hogy biztos voltam benne, a szomszédok ki fogják hívni ránk a gyermekvédelmi szolgálatot. Nem vicc! Számomra sokkszerű volt az élmény, azóta nem vagyok hajlandó ollóval közelíteni a hajához - az eredményt lásd fent. Egyszer voltunk fodrásznál (illetve kétszer, de az első alkalommal csak a székig jutott, a hajvágásig nem), akkor is csak azért, mert a fodrászüzlet ablakán benézve meglátott egy hatalmas kamiont, és mindenáron be akart menni - én meg megmondtam neki, hogy csak akkor  mehetünk be a fodrásznénikhez, ha levághatják a haját. Csak félig voltam manipulatív dög: azt hiszem, elég furán vette volna ki magát, ha bemegyünk a fodrászatba játszani... így hát beült a székbe, mindkét kezében egy kamiont szorongatva, és könnyekkel a szemében, görcsbe rándult testtel tűrte, hogy a fodrásznéni levágja a haját. A kicsi (előre kötve!) mindeközben igyekezett úgy tenni, mint aki nincs ott. Majd megszakadt a szívem, pedig nem tartozom a vajra kenhető anyák közé (hé, az orrát is kiporszívózom, ha kell!). A csaj szerint még egy-két alkalommal sírni fog, aztán simán tűri majd a dolgot. Hát kösszép. Én nem akarom, hogy sírjon, nem akarom, hogy behúzott nyakkal, félelemtől merev tekintettel tűrje a hajvágást! Viszont metálos loboncot sem gondolnék egy ekkora fiúgyermeknek. Ötletek?

2011. január 11., kedd

Hol van a Washington?

Messze-messze, az óperenciás tengeren is túl. Olyan messze, hogy a papa egy egész napot repült a repülővel, amíg odaért. És most egy jó darabig ott is marad. Majd hazajön, persze, de az nem este lesz. Sokat kell addig aludni.

Azt nem tudom, Daniban mennyire tudatosult, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért vannak fenntartásaim. Eddig egy esti és egy hajnali nyűglődéssel megúsztuk, és kicsit zaklatottabb, anyásabb a szokottnál. Majd kiderül, hogy pár nap papátlanság után mit tesz.

Hat hét a papaszünet, addig szalma vagyok, két gyerekkel. Napközben rengeteg segítségem van, a dolog két neuralgikus pontja a reggel és az este. Ma két órába telt, mire mindhármunkat felöltöztettem. Persze alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt, és igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne veszítsem el a türelmemet (ami kiabálásban szokott megnyilvánulni) - nem mondom, hogy mindig sikeres vagyok. Nagyon szeretnék mindkettőjükre maximálisan odafigyelni, és maximálisan válaszkész lenni (értsd: reagálni, és azonnal, de legalábbis minél hamarabb), és nagyon nehezen viselem, hogy ez minden jel szerint nem megvalósítható. Vagy én csinálok valamit rosszul.

Ahhoz, hogy a napi logisztikát kezelhetővé tegyem, kénytelen vagyok újabb szabályokat bevezetni és szigorúan betartatni (úgy mint: felkelés után azonnal tessék bilire ülni - ellenkező esetben 85% az átpisilés esélye, és most, hogy rossz a mosógép, pláne nem fér bele, hogy minden nadrág pisis legyen; reggel felöltözünk - nem, nem lehet pizsiben kimenni, ahhoz hideg van, és zoknit is muszáj venni, a -10 fokos tappancsok betegséghez vezetnek; stb.). Talán meglepő, de egyáltalán nincs kedvemre a kiképző őrmester szerepe. Sokkal szívesebben hagynám, hogy a gyerek csupasz hátsóval rohangáljon, és akkor öltözzön fel, amikor szükségét érzi. Tudatában vagyok azonban, hogy azon a földrajzi szélességen, ahol Budapest fekszik, ez januárban még egy fűtött lakásban sem bölcs dolog. Azt is tudom, hogy egy 2,5 évesre nem feltétlenül hatnak az észérvek. Marad tehát a szülői tekintély és erőfölény, valamint az érzelmi érvek. Csakhogy az előbbi könnyen veszekedéshez és ordításhoz vezet ("Neeeeeem öltözik fel a Daniiii! Most nem kell!"), az utóbbitól pedig tartok, mert sem a bugyuta kérlelést ("Naaaa, a mama kedvéért..."), sem az érzelmi manipulációt ("Szomorú leszek, ha nem öltözöl föl") nem bírom. Ellenben valóban rosszul esik, hogy késhegyre menő vitákat kell folytatnom vele egy harisnya vagy pulóver felvételén.

Mindig visszajutok az alapkérdéshez: igen, egy gyereknek kellenek a korlátok (határok), akkor érzi magát biztonságban, akkor tud kiegyensúlyozottan fejlődni. Ebben kb. minden pszichológus egyetért, és a saját szülői tapasztalatom is megerősíti. Csakhogy: hol legyenek ezek a határok? Meddig engedjem / engedhetem elmenni a gyereket? Mikor kell változtatni a határok helyén? Hogyan alakítsak ki olyan "játszóteret", ami minden érintettnek megfelel (mert ugye van itt egy féléves is, aki a fent vázolt körök alatt egyelőre magára vagyon hagyatva - és akkor az anyjukról már nem is beszéltem)? Nem mondom, hogy nincsenek ötleteim, és alkalmazható technikáim. Csak tuti válaszom nincs. Irigylem azokat, akik minden ilyesmiben olyan biztosak (vagy legalábbis annak tűnnek).

Majd még jövök...