Család és karrier - az oviügy

Ma voltam fejtágítón. Végighallgattam két előadást, és kaptam információs füzetet is. A téma: óvodai jelentkezés.

Az kérem szépen úgy van, hogy a kerületben naaaagyon népszerűek az óvodák. Annyira azok, hogy sok kerületen kívüli is szeretné ide járatni a gyerekét (és ennek érdekében mindenféle trükköktől sem riadnak vissza ám!). Ezért aztán megesik, hogy saaaajnos el kell utasítaniuk kerületi gyerekeket is.
Mindez "játszótéri fordításban": örülj, ha a gyereket egyáltalán felveszik valahova oviba, és ne is gondolj arra, hogy te választhatsz neki ovit / óvónénit.

Hm.

Dani ez év júliusában lesz három éves. Bölcsibe nem járt, mert nem vették fel, hiszen én már terhes voltam Dáviddal. Igényli a társaságot, a játékot, a mozgást, egyértelműen közösségérett. Szeptembertől oviba megy. Megy, mert én nem tudok már neki sem olyan társaságot, sem olyan elfoglaltságot biztosítani, mint egy óvoda. Megy, mert dolgozni akarok. Megy, mert neki is, nekem is így jó. Most már csak azt kell elérnem, hogy legyen is hova mennie.

Kerületi lakos (már a ükanyja is az volt), és a harmadik szülinapján is túl lesz szeptemberre, két pipánk tehát már van. Mint kiderült, a harmadik pipa az anya munkája, amit tudtommal nem is kérdezhetnének az óvodák. Nos, állásom van, ez a pipa is meglesz. Ezután pedig marad a reménykedés, illetve az ismerősök és protekciók mozgósítása - mert teszik, nem tetszik, ez igenis számít.

Hogy szeretném-e én választani az óvodát / óvónénit? Azt, aki / ami a legjobban passzol a gyerekhez? Ahol a legjobban érzi magát? Ahol olyan odafigyelést, törődést kap? Ami hároméves lábakon is megközelíthető, és nem kell kocsiba ülni hozzá? Hogyne szeretném! Ám a mai magyar (de legalábbis helyi) valóságban, lehet, hogy kicsit sokat akarok.

F(od)rásznéni

A nagyobbik gyerekem kezd mangafazont ölteni. Nem, nem a szeme nőtt kétszeresére, és a haja sem lett narancssárga. A frizurája ellenben határozottan mangás. Meglehetős... ehm... eklektikusan van vágva a haja, és most, hogy nő, különböző helyeken vannak helyes kis csúcsos lenövések, szembe lógó frufrurészek és hasonlók.  A röhej az, hogy jól áll neki. A gond meg, hogy nem maradhat így, mert a következő állapot a punk-rock stíl, ami viszont nekem nem jön be.










És ímé a gordiuszi hajcsomó: hogyan vegyük rá két és fél éves szemünk fényét, hogy engedje levág(at)ni a haját? A legutolsó alkalommal, amikor megkíséreltem, olyan üvöltést csapott, hogy biztos voltam benne, a szomszédok ki fogják hívni ránk a gyermekvédelmi szolgálatot. Nem vicc! Számomra sokkszerű volt az élmény, azóta nem vagyok hajlandó ollóval közelíteni a hajához - az eredményt lásd fent. Egyszer voltunk fodrásznál (illetve kétszer, de az első alkalommal csak a székig jutott, a hajvágásig nem), akkor is csak azért, mert a fodrászüzlet ablakán benézve meglátott egy hatalmas kamiont, és mindenáron be akart menni - én meg megmondtam neki, hogy csak akkor  mehetünk be a fodrásznénikhez, ha levághatják a haját. Csak félig voltam manipulatív dög: azt hiszem, elég furán vette volna ki magát, ha bemegyünk a fodrászatba játszani... így hát beült a székbe, mindkét kezében egy kamiont szorongatva, és könnyekkel a szemében, görcsbe rándult testtel tűrte, hogy a fodrásznéni levágja a haját. A kicsi (előre kötve!) mindeközben igyekezett úgy tenni, mint aki nincs ott. Majd megszakadt a szívem, pedig nem tartozom a vajra kenhető anyák közé (hé, az orrát is kiporszívózom, ha kell!). A csaj szerint még egy-két alkalommal sírni fog, aztán simán tűri majd a dolgot. Hát kösszép. Én nem akarom, hogy sírjon, nem akarom, hogy behúzott nyakkal, félelemtől merev tekintettel tűrje a hajvágást! Viszont metálos loboncot sem gondolnék egy ekkora fiúgyermeknek. Ötletek?

Hol van a Washington?

Messze-messze, az óperenciás tengeren is túl. Olyan messze, hogy a papa egy egész napot repült a repülővel, amíg odaért. És most egy jó darabig ott is marad. Majd hazajön, persze, de az nem este lesz. Sokat kell addig aludni.

Azt nem tudom, Daniban mennyire tudatosult, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért vannak fenntartásaim. Eddig egy esti és egy hajnali nyűglődéssel megúsztuk, és kicsit zaklatottabb, anyásabb a szokottnál. Majd kiderül, hogy pár nap papátlanság után mit tesz.

Hat hét a papaszünet, addig szalma vagyok, két gyerekkel. Napközben rengeteg segítségem van, a dolog két neuralgikus pontja a reggel és az este. Ma két órába telt, mire mindhármunkat felöltöztettem. Persze alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt, és igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne veszítsem el a türelmemet (ami kiabálásban szokott megnyilvánulni) - nem mondom, hogy mindig sikeres vagyok. Nagyon szeretnék mindkettőjükre maximálisan odafigyelni, és maximálisan válaszkész lenni (értsd: reagálni, és azonnal, de legalábbis minél hamarabb), és nagyon nehezen viselem, hogy ez minden jel szerint nem megvalósítható. Vagy én csinálok valamit rosszul.

Ahhoz, hogy a napi logisztikát kezelhetővé tegyem, kénytelen vagyok újabb szabályokat bevezetni és szigorúan betartatni (úgy mint: felkelés után azonnal tessék bilire ülni - ellenkező esetben 85% az átpisilés esélye, és most, hogy rossz a mosógép, pláne nem fér bele, hogy minden nadrág pisis legyen; reggel felöltözünk - nem, nem lehet pizsiben kimenni, ahhoz hideg van, és zoknit is muszáj venni, a -10 fokos tappancsok betegséghez vezetnek; stb.). Talán meglepő, de egyáltalán nincs kedvemre a kiképző őrmester szerepe. Sokkal szívesebben hagynám, hogy a gyerek csupasz hátsóval rohangáljon, és akkor öltözzön fel, amikor szükségét érzi. Tudatában vagyok azonban, hogy azon a földrajzi szélességen, ahol Budapest fekszik, ez januárban még egy fűtött lakásban sem bölcs dolog. Azt is tudom, hogy egy 2,5 évesre nem feltétlenül hatnak az észérvek. Marad tehát a szülői tekintély és erőfölény, valamint az érzelmi érvek. Csakhogy az előbbi könnyen veszekedéshez és ordításhoz vezet ("Neeeeeem öltözik fel a Daniiii! Most nem kell!"), az utóbbitól pedig tartok, mert sem a bugyuta kérlelést ("Naaaa, a mama kedvéért..."), sem az érzelmi manipulációt ("Szomorú leszek, ha nem öltözöl föl") nem bírom. Ellenben valóban rosszul esik, hogy késhegyre menő vitákat kell folytatnom vele egy harisnya vagy pulóver felvételén.

Mindig visszajutok az alapkérdéshez: igen, egy gyereknek kellenek a korlátok (határok), akkor érzi magát biztonságban, akkor tud kiegyensúlyozottan fejlődni. Ebben kb. minden pszichológus egyetért, és a saját szülői tapasztalatom is megerősíti. Csakhogy: hol legyenek ezek a határok? Meddig engedjem / engedhetem elmenni a gyereket? Mikor kell változtatni a határok helyén? Hogyan alakítsak ki olyan "játszóteret", ami minden érintettnek megfelel (mert ugye van itt egy féléves is, aki a fent vázolt körök alatt egyelőre magára vagyon hagyatva - és akkor az anyjukról már nem is beszéltem)? Nem mondom, hogy nincsenek ötleteim, és alkalmazható technikáim. Csak tuti válaszom nincs. Irigylem azokat, akik minden ilyesmiben olyan biztosak (vagy legalábbis annak tűnnek).

Majd még jövök...