2011. március 17., csütörtök

Repülünk!

Ááááááááááááááááááááá. Uhhhhhh. Brrrrr. Öhöm. Szóval...

...kaland volt. Ahogy M. megjegyezte: szintet léptünk. Mindannyian. In WOWspeak: lots of XP, no loot. 18 órás utazás (bruttó), ebből 12 a levegőben, 6 órás időeltolódás.

Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva az angol nemzeti légitársaság gyerekbarátságától. Korrektek voltak mindkét gépen, de semmi több - inkább az volt az érzésem, hogy tehernek, pluszmunkának élik meg, hogy vagyunk (nem mi voltunk az egyetlen kisgyerekkel utazók). Ezzel csak az a bajom, hogy az össz. pluszmunkájuk az volt velünk, hogy Dávid gyerekülését letettük hátul, illetve egyetlen egyszer hátramentem, és megkértem őket, hogy melegítsék meg a bébiételt. Ja, és Dani teljes kétszer (a 12 óra alatt) végigsétált a folyosón. Ezenkívül ezért fizetik őket, in my book a flight attendant is paid to attend to flyers. Morc. Pedig mondtam, hogy először utazom gyerekekkel, de semmi segítőkészséget nem tapasztaltam. Kedvenc mozzanatom: szállok be a gépbe, ott áll a légiutaskísérő (férfi) és a csomagszállító (férfi), és mozdulatlanul nézik, ahogy a 7 hónapossal a kezemben próbálom becsukni a babakocsit, amit az ajtónál le kell adni. Annyit sem mondtott a pasi, hogy a gyerekülést felvihetem, a csomagos srác javasolta. Mivel mindkét gép totál tele volt, a tapasztaltabb utazóktól kapott tippet, miszerint kérj / foglalj el még egy szabad ülést, nem lehetett megvalósítani.
Tapasztalatok összegzése: a légitársaság(ok?) nincs(enek) igazán felkészülve a kisgyerekkel utazókra, és nem is kedvelik különösebben a célcsoportot. Persze, van pelenkázó a vécében (keskeny és kemény), és hajlandóak külön térítés nélkül szállítani a babakocsit (igaz, a babakocsisnak feladható csomag nem jár).

Persze megoldottuk, és Amerika felé félúton már egész jó volt a rendszer: Dávid gyerekülésben az egyik ülésen, Dani keresztben az ölünkben - alszik. Amíg ébren vannak, kicsit bonyolultabb a dolog, mert szórakoztatni kell őket. Egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok a fiúkról: végtelenül türlemesen, együttműködően, kitartóan viselték a tortúrát. Mentek, nézelődtek, segítettek, egyszóval angyaliak voltak.

Egy ponton viszont szavam sem lehet: Heathrow-n a biztonsági ellenőrzésnél előrevették a gyerekeseket (Ferihegyen nem), és nagyon normálisan is csinálták. A mellettem levő anyuka nem biztos, hogy egyetértett ezzel, mert ragaszkodtak hozzá, hogy bontsa ki és kóstolja meg a bébiételeket, és -italokat, és a dobozos babatejet nagyon nem akarta kinyitni. Én is kóstoltam, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt üveges bébikaját vittem (egyáltalán, kinek jutott eszébe nem visszazárható kiszerelésben árulni babakaját?!).

Az amerikai bevándorlásnál nincs ilyen kedvezmény, mindenki állja csak végig. Érdekes módon, helyi idő szerint este tízkor (otthon hajnali négy) valahogy eszembe sem jutott, hogy előre akarnék menni, csak mentem szépen előre a kordonok között, á la vak ló. Jóóóól kikérdezgettek minket, begyűjtötték az összes ujjlenyomatunkat és retinaszkenneltek, mindezt kellően morc pofával, de végül bebocsájtást nyertünk. Az iráni taxisofőr, aki a reptérről a lakásig hozott minket, roppant helyes és segítőkész volt, ellenben láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy a kezét a kormányon tartsa. A washingtoni körgyűrűt éppen több helyen is felújítják, a sávelhúzás-szlalom kifejezetten extrém sport.

Mindenesetre megérkeztünk, egyben, mostanra már a jetlag-et is egész jól leküzdöttük, bár Dávid még mindig hajnali ötkor kel. További washingtoni tapasztalatok később.

2011. március 8., kedd

Ovinézőben

Január végén voltam "óvodakostolgatón" szülőknek. Gondoltam, azért kóstoltatok egy kicsit a gyerekkel is, mégiscsak ő fog oviba járni. Mindent meghányva-vetve, végül két ovi maradt a listánkon: a körzeti (ahova a legnagyobb esélye van bekerülni) és a legközelebbi (ami eme hasznos tulajdonsága mellett még jó ovinak is tűnik). Hogy a kettő miért nem esik egybe, azt most hagyjuk.

Mivel áprilisban, az óvodai nyílt napok idején nem leszünk itthon, megbeszéltem a két vezető óvónővel, hogy most mennénk. Pozitívum: mindketten nagyon kedvesen, nagyon készségesen reagáltak, természetesnek vették, hogy szeretnénk megnézni az ovit. Így hát az előre egyeztetett időpontokban fogtam a 2,5 évest, és elmentünk ovit nézni. Alaposan felkészültem előtte, közvéleménykutatást folytattam arról, hogy mi mindent kell megkérdezni, mi mindenre kell odafigyelni, és a végére egész oldalnyi listám volt.

Ő teljesen be volt sózva. Már vagy fél éve irígykedve nézi az óvodák udvarait, és most teljesen fellelkesült: "Most már én is ovis vagyok, és bemehetek játszani!" Hát, ha még nem is ovis, de most bemehetett játszani az udavrra, sőt az egyik helyen a csoportszobákba is beengedték - alig tudtam kivontatni onnan (kukásautót talált). Amikor megkérdeztem, mi tetszett neki legjobban, mindkét alkalommal a játékokat mondta. (Engem a kisvécék bűvölnek el, már saját oviskoromban is azok tették rám a legnagyobb hatást...) És az egymillió forintos kérdésre, miszerint melyik ovi tetszett jobban, gondolkodás nélkül azt felelte: mindkettő.

Nagy kő esett le a szívemről. Egyrészt, mert tetszik neki az ovi, mint olyan. Másrészt, mert tetszik neki az a kettő, amit kinéztem. Harmadrészt, mert bármelyikbe veszik fel, azzal a tudattal vihetem oda, hogy tetszik neki az a hely. Negyedrészt, mert így nem kerülök konfliktusba magammal: értelemszerűen abba az oviba szeretném beíratni a gyerekemet, amelyik megnyerte a tetszését. Emellett azonban vannak további, felnőtt, szülői szempontjaim is, és ezeknek az egyik ovi inkább megfelel, mint a másik. Így most a nekem szimpatikusabb ovit fogjuk megpróbálni. Szurkoljatok!