2011. július 28., csütörtök

1 + 3 = ???!!!

Nőnek a gyerekeim. Az egyik 3 éves, a másik 1. Ez nem tűnik soknak, mégis rácsodálkozom - főleg a babaruhák dobozolása közben. Már ekkorák?! Még csak ekkorák?!

Gyönyörűek. Zabálnivalók. Őrjítőek. Tele van a fejem ősz hajszálakkal, ezeket egyértelműen az ő számlájukra írom. Több, mint egy éve nem aludtam 5 óránál többet egyhuzamban - az átlag 3-4. Okosak. Ügyesek. Minden szét- meg összeszerelnek (ez utóbbi az igazán nagy szó). Kirámolnak és berámolnak. Porszívóznak, söpörnek, mosnak, mosogatnak (prémiumot fogok kérni a menyeimtől). Homokoznak, csúszdáznak, motoroznak, bicikliznek. Ölik egymást - leginkább a nagy a kicsit, bár mostanában már a kicsi is odacsap néha. Hisztiznek és dühöngenek, ha nem az van, amit ők akarnak. Dani inkább hisztizik, Dávid ellenben dühöng.

Egy pillanat saját időm sincs, ha velük vagyok, és ez nem túlzás. Közeli ismerőseim és munkatársaim pontosan meg tudják mondani a reakcióidőmből, hogy van-e éppen nagyibölcsi - ha nincs, napokig nem nézek e-mailt sem. Ez van, ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták. Azért, amikor a játszótéren nagymamák tudálékosan előadják nekem, hogy ez a legjobb időszak az életben, és maradjak otthon, amíg csak lehet, össze kell szorítanom a fogamat, hogy vitába ne kezdjek velük. Nagyon jó időszak, egyetértek. De azért remélem, hogy a többi időszak is ugyanilyen jó lesz - amikor lehet majd velük hosszabb kirándulásokra meg múzeumba menni; társasjátékozni és kártyázni; könyvekről, újságcikkekről, filmekről beszélgetni és vitatkozni; világot megváltani ésatöbbi. És a 24 órás folyamatos szolgálat is fárasztó. Aki mást mond, hazudik, vagy soha nem próbálta.

Ez persze nem von le semmit a dolog élvezeti értékéből. Aláírom: nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember saját csöpp gyereke először küzdi le a kanapé és az étkezőasztal közötti hatalmas (cirka 2 méteres) távolságot. Amikor átöleli a nyakamat. Amikor a kicsi szoptatás közben elvigyorodik. Amikor őrjöngök valami miatt, és a nagy odajön, hogy "Mama, semmi baj! Minden rendben!", és megsimogat. Amikor tűzoltót játszik, és a lakásban rohangálva végigmegy az összes előírt lépésen és felszerelésen. Amikor olyan kifejezésekkel jön, mint 'riasztási adatlap'. Amikor saját legnagyobb meglepetésemre ráébredek, hogy igenis tudok fejből mesélni, mesevilágot rögtönözni! Teljes szakmai felelősségem tudatában állítom, hogy a GYED simán ver bármilyen személyiségfejlesztő tréninget.

Dani ősztől ovis lesz - felvették végül, nem kis küzdelem, fellebbezés, protekció árán. Eddig lelkesen készült rá, mostanában inkább azt mondogatja, hogy nem akar menni. Hogy ez azért van-e, mert nem oda vették fel, ahova jelentkeztünk, és ahova nagyon készült; vagy azért, mert rájött, hogy ott nem velem lesz, sőt nem is nagyikkal, nem tudom. Ő mindenesetre állítja, hogy azért nem akar menni, mert ott nem lehet cumisüvegből inni és pelust hordani. Hozzáteszem, szobatiszta és pohárból iszik. Kivéve, amikor rájön, hogy ő üviből, és csak üviből hajlandó. Végül abban állapodtunk meg, hogy megbeszéli a dadus nénikkel: ha ők hajlandóak neki cumisüveget mosni, tőlem viheti az üvijét az oviba is. És igen, komolyan gondolom. Ha (aminek nem sok esélyt adok) valami módon meg tudja győzni a dadus néniket, én bizony a kezébe fogom adni a cumisüveget, vigye.

Dávidnak a bölcsi esélytelen volt, annyira nem is bánom, még nem szívesen adtam volna be. Így neki marad a nagyibölcsi, nekem meg a rugalmas munkaidő, otthon dolgozás, gyerek irodába hurcolása. Valamit majd kitalálunk. Ja, még nem mondtam? Szeptembertől dolgozom...