2012. február 26., vasárnap

Fire engine és coleslaw

"Thank you, mummy!" - Dani angol szókincsének ez a jelenlegi csúcsa. Ezen kívül el tud számolni tízig (angolul, mármint - magyarul huszonkilencnél tart), tud köszönni és nagyon profi tűzoltó-szakkifejezésekben (hála Fireman Sam-nek). Továbbra sem "tanítom" angolul, ő pedig nem nagyon szokta megkérdezni, mi mit jelent. Ami ráragad, azt használja - és az a sanda gyanúm, hogy sokkal többet ért, mint azt bárki hinné. De megviseli, hogy nem tud beszélni - az elmúlt két hétben minden reggel könnyek között kapaszkodott belém az oviban, hogy maradjak még, és minden reggel közölte, hogy nem szereti az ovit, nem akar menni. Kérdésemre, hogy mi a baj az ovival, mi nem jó ott, mindig ugyanaz a válasz: "nem tudok angolul beszélni." Egyrészt a szívem szakad meg. Másrészt a helyzetre egyetlen megoldást látok: menni kell az oviba, mert csak úgy fog megtanulni angolul. Harmadrészt pedig kénytelen voltam felülvizsgálni a kisgyermekkori idegennyelv-oktatással kapcsolatos, meglehetősen szigorú nézetemet (miszerint kisgyereket nem tanít(tat)ok idegen nyelvre) - ebben a speciális esetben talán jobb lett volna, ha jár angolra, mielőtt jövünk. A kiejtése úgyis rendbe jött volna itt, és legalább lett volna egy-két szava indulásnak. Mindegy, ez a hajó már elment, marad a mélyvíz-módszer - apja is így tanult meg japánul, és túlélte.

Az angol ovi (legalábbis a miénk) egyébként nem különbözik annyira a magyartól, mint elsőre hinné az ember. Ami különbség van, az inkább technikai, bár sokszor az is sokat számít. Először is itt az iskolaköteles kor (5 év) előtti ellátás fizetős. Gyakorlatilag mindenki magánoviba jár, és az finoman szólva nem olcsó. Cserébe viszont este 6-ig van ellátás, természetesnek veszik, hogy reggel akkor érkezel, és délután akkor viszed el a gyereket, amikor neked jó (ha valami olyan programot terveznek, amihez időben meg kell érkezni reggel, úgyis szólnak előre), 3 és 5 éves kor között minden 8(!) gyerekre jut egy óvónő, és minden nap ráérnek elmondani, hogy mi történt, hogy volt a gyerek, stb. Azon lehet vitatkozni, hogy tényleg mindent le kell-e írni (minden gyerekről részletes naplót vezetnek, amibe bármikor belenézhet a szülő, eszetlen írásbeli adminisztrációt csinálnak, csomó idő és energia, amit akár a gyerekekkel is tölthetnének); hogy jó-e, hogy a nátha nem számít betegségnek (az egyik óvónőt idézve: "úgyis folyton folyik az orruk"); hogy antibiotikumot szedő gyerek is mehet oviba 24 (vagy 48?) óra után. Nincs kinti és benti ruha és cipő; van viszont (jó időben) egész délelőtt nyitva lévő kertajtó, amin lehet ki-be rohangálni. Nincs fogmosás ebéd után; van beltéri "vizezős hely." Számomra ezek elfogadható dolgok. Ami fontos: tudjanak kapcsolatot teremteni a gyerekkel, tudjanak olyan légkört teremteni és olyan környezetet biztosítani, amiben jól érzi magát és tud játszani, tudják kezelni az adódó helyzeteket, és legyen olyan nevelési programjuk, ami úgy készít fel az iskolára, hogy közben nem csinál iskolát az oviból - na, ezt, úgy tűnik, a mi ovinkban tudják. (Nem kicsi a kihívás: a magyar oviját mind a ketten nagyon szerettük, nehéz felnőni hozzá.)

A fenti témából is látszik, hogy visszavedlettem SAHM-ba (stay-at-home-mum), a karrier (az enyém legalábbis) most egy kicsit pihen. Sajnálom a magyar munkahelyemet, sajnálom, hogy pont most kellett ott hagynom, amikor egy csomó izgalmas projektet csinálunk, amikor végre komolyabban belevethettem volna magam a munkába. De ez van. Akármennyire is karrierista egy anya, definíció szerint nem egyedül hoz családi döntéseket (kivéve, ha egyedülálló, de nálunk nem ez a helyzet). A családi döntés pedig az lett, hogy megszálljuk Angliát, mert az nekünk jó (lesz). Egyébként sok szempontból máris jó. Van szép (bérelt) házunk kerttel, 5 percre a karrierista apa munkahelyétől (aki így 'hajnali' negyed 7-re itthon van!); találtunk egy jó ovit, ahova Dani, a nyelvi mizériát kivéve, szeret járni; a környék kellemes, az infrastruktúra jó. Készülök komolyan felfedezni Angliának ezt a részét, amint rendszeresebb lesz a napsütés és a meleg. Az emberek eddig nagyon barátságosak voltak mindenhol - és mivel Dávid folyamatosan leveszi a sapkáját, amikor a hátamon van, és már kb. a fél várost megkértem legalább egyszer, hogy adja vissza rá, így elég nagy a mintám. A mókusok, a kacsák és a ludak is nagyon barátságosak, alig tudom levakarni őket magamról, és ebben a gyerekek nem sokat segítenek, mert folyton etetni akarják őket. Szerintem a rókákat is megpróbálnák, csak azok szerencsére nem jönnek közel - csak a kukákhoz, ezért mindent muszáj zacskózni. Szigorúan szelektíven gyűjtjük a hulladákot, amit hetente egyszer visznek el, és ha csak egy nem megfelelő darabot is dobtam valamelyik gyűjtőbe, akkor bizony itt hagyják az egészet. (Igaz, ha az ember veszi a fáradságot, és elolvassa az útmutatót, nem egy nagy etvasz.) Holnap megyek gereblyét és metszőollót venni, mert jön a tavasz, és a kertet az előző bérlő kissé elhanyagolta...