Karrierista anya dolgozik

Az úgy volt... hogy a gyerekprojekt előtt volt ám nekem munkám. Sőt, mi több, hivatásom. Fiatalok nem-formális oktatásával foglalkozom, és mielőtt valaki elszalad, fordítok: nyári táborokat, (nemzetközi) ifjúsági cseréket, képzéseket, önkéntes programokat szervezek azzal a céllal, hogy egy csomó mindent, amit formálisan (= iskolában) nem lehet, vagy csak nem szoktunk tanulni, lehessen. Vigyázat, hangzatos szavak jönnek! - önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés, projektmenedzsment, kezdeményezés, stbstbstb. A hangsúly itt nem annyira az élményen van, bár az is fontos, sőt jó, sőt kell - hanem azon, amit és ahogyan tanul belőle az ember. Egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb, mint ahogy hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki.

Hivatásom az most is van, csak a munkám kevesebb - lássuk be, két kisgyerekkel az ember nem tart tíznapos nemzetközi kompetenciafejlesztő tréninget. Bentlakásos, tíznapos [...] tréninget. Kivéve, ha (és ez itt a reklám helye) az Egyesek Ifjúsági Egyesületnél dolgozik. Dolgozott. Mivel a ködös Albionban nem kapkodtak utánam az ifjúsági szervezetek (úgy kell nekik!), belefért a nyaramba, hogy hosszabb időre hazamenjek Magyarországra. Naná, viszem a gyerekeket nagyizni, balatonozni, meg túrórudizni. Mivel mondern, 21. századi nőként viselkedtem, és a GYED alatt is tartottam a kapcsolatot a munkahelyemmel (értsd: önkéntes alapon gyakoroltam a hivatásomat mindvégig - lásd projektek menedzselése meg elnökösködés meg hasonlók), sem a pikszisből, sem a gyakorlatból nem estem ki. Így, amikor felmerült, hogy a fiúk már elég nagyok, nekem meg tréningelvonási tüneteim vannak, nem azt tárgyaltuk meg a kollégákkal, hogy miért nem tudok mégsem tréninget tartani (Anglia, tíz nap, bentlakás, 4,5 éve csináltam utoljára), hanem azt, hogy hogyan fogjuk megoldani.

Megoldottuk - két(!) nagymama, egy szuperjófej tréning team és egy még szuperjófejebb csoport segítségével. Nagyon élveztem, nagyon elfáradtam benne, és nagyon sokat tanultam belőle. Zanza:

1. Még mindig értek ahhoz, amit csinálok. Sőt, sok szempontból jobban értek hozzá, mint 4,5 évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy azóta nem tartottam ilyen tréninget (másfélét, rövidebbet igen), rengeteget fejlődtem, és tanultam a GYED alatt. Ennek része volt a coachképzés is - de döbbenetes módon, a legtöbbet valószínűleg az anyaságból tanultam.  Nem is annyira a gyerekeimtől, hanem abból, hogy (és ahogy) az anyjuk vagyok. Megértem-beértem. És remélem, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Ilyen szempontból talán szerencsésebb vagyok az átlágnál: a szakmám és az anyai szerepem erősítik egymást.

2. Mindezzel együtt azért kijöttem a gyakorlatból: az a fajta mentális állóképesség (mental fitness), ami ehhez a nagyon intenzív programhoz szükséges, bizony nem volt meg bennem. Hamar elfáradtam agyilag, és ezt 40 fiatal mellett nem engedheti meg magának az ember. Nem véletlenül van a szokásosnál nagyobb team az ilyen tréningeken (na jó, a módszer miatt is, de azért is, hogy egymást kisegítsük) - örök hálával tartozom a többieknek, amiért olyan könnyedén és profin beugrottak / kisegítettek, ahogy tették. Ezzel nem nagyon van mit tenni, edzeni kell - azaz sok tréninget tartani, hogy visszajöjjön az állóképességem.

3. A családot nem lehet kikapcsolni. Akár velem vannak, akár a világ túlsó végén, tíz napra nem lehet 'pause'-t nyomni rájuk. Nagymamák ide, nyaralás oda, a család valamilyen formában jelen lesz a munkám során, akár fizikailag, akár kérdések, döntések formájában. És nem mondhatom azt, hogy most a nagyik vagy apátok foglalkozzon ezzel. Ezt bele kell kalkulálnom, és fel kell készülnöm rá. Plusz energia, plusz idő, de ez van.

4. Igenis be lehet vinni egy négy- és egy kétévest egy kompetenciafejlesztő tréningre. Dani kiválóan beilleszkedett, segített tréninget vezetni, összehaverkodott egy csomó emberrel, általában remekül érezte magát, és a tréninghez is hozzátett. Dávid körbeimádtatta magát, és kommunikációra bírt olyanokat is, akikkel amúgy lehet, hogy két szónál többet nem beszéltem volna. Számomra megnyugtató a tudat, hogy abban, amit csinálok, igenis lehet nekik olyan helyet-feladatot-funkciót találni, amivel nemhogy hátráltatnák, épp ellenkezőleg: segítik a munkámat. Ez azért extrán fontos, mert ha egyszer Angliában is elkezdem ezt csinálni, őket tennem kell valahova, és itt nincsenek nagymamák. A módját persze ki kell találni, de most már bizonyítékom is van arra, hogy megoldható.

5. Ez nekem kell! Ebben mondjuk nem volt semmi újdonság, csak az ismételt megerősítése annak, hogy hivatásom van, nem (csak) munkám. Elfáradtam, nem volt tökéletes, amit csináltam, de jó volt, feltöltött, és a visszajelzések alapján a résztvevőknek és a teamnek is tudtam valami értékeset adni. És akkor már megérte.

MÉÉÉÉÉÉG!

Baba eszik.

Villával. Egyedül! Neeeeee, mama, te ne segíts, ÉN csinálom!!!

Baba ezen kívül főz, felmos, porszívózik, duplózik, olvas, táncol, rajzol, fest(!), és megy. A lábán. Bárhová és bármeddig. Mindenhová és folyamatosan. Lépcsőn föl és lépcsőn le. Szigorúan váltott lábbal. Járdán, és úttesten, és úttestre le.

Baba mindezt édesen vigyorogva és mamáját simogatva teszi. Mindaddig, amíg az van, amit ő akar. Abban a pillanatban, hogy nem az van, felháborodva ordít. Nem nyafog, nem panaszkodik - dühöng. Ahogy az egy Oroszlánhoz illik. Azt mondják, a gyereked tükröt tart neked, hát most megkaptam. Csak az a baj, hogy minden dühkitörésnél meg tudnám zabálni - annyira, de annyira átérzem, ami végbemegy benne! Küzdök a röhögőgörccsel, meg a saját legkorábbi emlékeimmel, mikor vörösödő fejjel löki odébb a tányért, csak mert merészeltem segíteni neki levest kanalazni. Amikor ő most egyedül akarja csinálni. Mit piszkálok bele?! Amúgy tök ügyes, teljesen tisztán tud joghurtot, főzeléket, tésztát, krumplit enni. Levest még nem annyira (no, ezért piszkálok bele - de már nem sokáig).

Baba nem fárasztja magát a beszéddel, hiszen a 'mama', 'amma', 'ö!' szókinccsel, valamint mutogatással tökéletesen meg tudja értetni magát. Zenei ízlése igen kifinomult, és pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, ha valami nem tetszik neki. Lenyűgöző ritmusérzéke van, és korát meghazudtolóan harmonikusan mozog. Gigantikus méretű őrlőfogakat növeszt éppen, sajnos nem fogja megúszni a fogszabályozást. Átalussza az éjszakát - hacsak nem éhes, szomjas, beteg, náthás, álmodik rosszat, vagy... na, itt állhatnánk jobban. Ellenben elalszik egyedül (saját ágy, sötét, béke, nyugalom, csend), maradjon is így. Jobbkezes. Határozottan, egyértelműen, kétséget kizáróan és nagyon dominánsan az. Ja, és pasi. Határozottan, egyértelműen...

Dávid most múlt 16 hónapos.

1 + 3 = ???!!!

Nőnek a gyerekeim. Az egyik 3 éves, a másik 1. Ez nem tűnik soknak, mégis rácsodálkozom - főleg a babaruhák dobozolása közben. Már ekkorák?! Még csak ekkorák?!

Gyönyörűek. Zabálnivalók. Őrjítőek. Tele van a fejem ősz hajszálakkal, ezeket egyértelműen az ő számlájukra írom. Több, mint egy éve nem aludtam 5 óránál többet egyhuzamban - az átlag 3-4. Okosak. Ügyesek. Minden szét- meg összeszerelnek (ez utóbbi az igazán nagy szó). Kirámolnak és berámolnak. Porszívóznak, söpörnek, mosnak, mosogatnak (prémiumot fogok kérni a menyeimtől). Homokoznak, csúszdáznak, motoroznak, bicikliznek. Ölik egymást - leginkább a nagy a kicsit, bár mostanában már a kicsi is odacsap néha. Hisztiznek és dühöngenek, ha nem az van, amit ők akarnak. Dani inkább hisztizik, Dávid ellenben dühöng.

Egy pillanat saját időm sincs, ha velük vagyok, és ez nem túlzás. Közeli ismerőseim és munkatársaim pontosan meg tudják mondani a reakcióidőmből, hogy van-e éppen nagyibölcsi - ha nincs, napokig nem nézek e-mailt sem. Ez van, ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták. Azért, amikor a játszótéren nagymamák tudálékosan előadják nekem, hogy ez a legjobb időszak az életben, és maradjak otthon, amíg csak lehet, össze kell szorítanom a fogamat, hogy vitába ne kezdjek velük. Nagyon jó időszak, egyetértek. De azért remélem, hogy a többi időszak is ugyanilyen jó lesz - amikor lehet majd velük hosszabb kirándulásokra meg múzeumba menni; társasjátékozni és kártyázni; könyvekről, újságcikkekről, filmekről beszélgetni és vitatkozni; világot megváltani ésatöbbi. És a 24 órás folyamatos szolgálat is fárasztó. Aki mást mond, hazudik, vagy soha nem próbálta.

Ez persze nem von le semmit a dolog élvezeti értékéből. Aláírom: nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember saját csöpp gyereke először küzdi le a kanapé és az étkezőasztal közötti hatalmas (cirka 2 méteres) távolságot. Amikor átöleli a nyakamat. Amikor a kicsi szoptatás közben elvigyorodik. Amikor őrjöngök valami miatt, és a nagy odajön, hogy "Mama, semmi baj! Minden rendben!", és megsimogat. Amikor tűzoltót játszik, és a lakásban rohangálva végigmegy az összes előírt lépésen és felszerelésen. Amikor olyan kifejezésekkel jön, mint 'riasztási adatlap'. Amikor saját legnagyobb meglepetésemre ráébredek, hogy igenis tudok fejből mesélni, mesevilágot rögtönözni! Teljes szakmai felelősségem tudatában állítom, hogy a GYED simán ver bármilyen személyiségfejlesztő tréninget.

Dani ősztől ovis lesz - felvették végül, nem kis küzdelem, fellebbezés, protekció árán. Eddig lelkesen készült rá, mostanában inkább azt mondogatja, hogy nem akar menni. Hogy ez azért van-e, mert nem oda vették fel, ahova jelentkeztünk, és ahova nagyon készült; vagy azért, mert rájött, hogy ott nem velem lesz, sőt nem is nagyikkal, nem tudom. Ő mindenesetre állítja, hogy azért nem akar menni, mert ott nem lehet cumisüvegből inni és pelust hordani. Hozzáteszem, szobatiszta és pohárból iszik. Kivéve, amikor rájön, hogy ő üviből, és csak üviből hajlandó. Végül abban állapodtunk meg, hogy megbeszéli a dadus nénikkel: ha ők hajlandóak neki cumisüveget mosni, tőlem viheti az üvijét az oviba is. És igen, komolyan gondolom. Ha (aminek nem sok esélyt adok) valami módon meg tudja győzni a dadus néniket, én bizony a kezébe fogom adni a cumisüveget, vigye.

Dávidnak a bölcsi esélytelen volt, annyira nem is bánom, még nem szívesen adtam volna be. Így neki marad a nagyibölcsi, nekem meg a rugalmas munkaidő, otthon dolgozás, gyerek irodába hurcolása. Valamit majd kitalálunk. Ja, még nem mondtam? Szeptembertől dolgozom...

Nyavalygás helyett

Újraolvastam egy csomó posztot, és megállapítottam, hogy többségében panaszkodom. Szépen vagyunk... oké, terápiás célzattal jó kiírni magamból a nyavalyáimat, de nem szeretném, ha évek múlva csak ezek maradnának meg a kollektív emlékezetben, hiszen annyi gyönyörű pillanatunk is van!

A teljesség igénye nélkül:

Levágtam Dani haját! Szóba került, hogy most már nagyon ráférne, és jön haza a papa, és biztos mennyire örülne ha a Daninak szép új frizurája lenne, menjünk holnap fodrásznénihez - reakció: felpattan, hozza az ollót, beül a kisszékébe, és közli velem, hogy "mama vágja le a Dani haját!" És végigülte, hang nélkül. Egy fodrásznéni valószínűleg sírógörcsöt kapna az eredmény láttán, de én rém büszke vagyok rá.

Dumál. Most már főleg egyes szám első személyben, és hihetetlen dolgokat. Tegnapi kedvencem: "A mamának segíteni kell a ház körül a Daninak: autót menteni, takarítani, enni. Bizony, bizony." (A fontos dolgok az életben...) Mai szókincs-villantás: "Mit csinál a nagyi?" - kérdem tőle. "Olvasgat" - feleli Dani.

Elalszik egyedül! Igaz, hogy csak a nagy ágyban, és előtte kiszól néhányszor, de az utóbbi egy hétben végül minden nap úgy aludt el, hogy nem voltam mellette. (Ezért van időm blogot írni.)

És, hogy Dávid is megjelenjen itt: ő egy angyal. Napsugarasan mosolyog, gyönyörűen eszik (khm... zabál), és éjjel alszik (kopp-kopp-kopp). Ezerrel figyel mindenre és szívja magába az infót - és végtelenül jófej módon hagyja, hogy energiáim nagyobbik részét Danira fordítsam.

Lehet, hogy nem vagyok tökéletes anya, de azért valamit csak jól csinálok. :)