Azt hiszem, mostanra sokalltam be. A hároméves gyes kiötlői előtt még csak az a cél lebegett, hogy távol tartsák a nőket a munkaerőpiactól, így elrejtsék a belső munkanélküliséget, de az intézkedés hatásai ennél sokkal tovább gyűrűztek. Társadalmi elvárás lett Magyarországon (pszichológiai tanulmányokkal hathatósan megtámogatva), hogy a gyerek születése után az anyja maradjon is vele otthon három évig. Egyetlen mentsége van annak, aki hamarabb megy vissza dolgozni: ha, kvázi, "muszáj" neki. Miközben elismert szindróma lett a "gyes-betegség", még azok a nők is, akik pedig átéltek hasonlót, ferde szemmel néznek arra az anyára, aki ki meri mondani, hogy elege van. Elege van a "tökéletes anya" szerepéből, a gyerekekre való 24 órás odafigyelésből, abból, hogy képtelen egy menetben megreggelizni, egy újságcikket elolvasni, valakivel öt percet zavartalanul beszélgetni.
Összeszedtem, hogy milyen szerepekben kell(ene) tündökölnie az embernek egy 2-3 éves mellett:
- egy képzett és tapasztalt óvónő tudása és eszköztára kívántatik a gyermek neveléséhez és szórakoztatásához
- egy dietetikus a megfelelő étrend összeállításához (nehogy valami allergizálót / károsat / akármit kapjon!)
- egy mesterszakács a különleges baba- és gyermekételek (frissen való!) elkészítéséhez - hiszen a felnőttek által fogyasztott ételek nem megfelelőek neki
- egy edző a megfelelő mozgásmennyiség biztosításához (annak állóképességével!)
- egy gyermekpszichológus a gyermeki lélek rezdüléseinek megfelelő kezeléséhez
- mindez megspékelve egy buddha türelmével.
Na, ez én mind nem vagyok. Igyekszem képezni magam (már csak azért is, mert szórakoztat), de nem állítanám, hogy a szakma csúcsán lennék bármely fenti témában, a türelem pedig soha nem volt erős oldalam.
Ott van az eb elvermelve, hogy persze szeretném jól csinálni. Minél jobban. És nagyon könnyű a saját belső hangjaim helyett az elvárások és elméletek kakofóniájára hallgatni. Nem is tudom, miért. Mert a csapból is ez folyik? Nagyon sok minden folyik még a csapból, ami mind nem izgat. Mert bizonytalan vagyok? Igazából nem vagyok. A 'mit'-ben legalábbis nem. A 'hogyan'-ban már inkább.
Jót akarok a gyerekeimnek. A legjobbat (nyilván). De hogy adott helyzetben éppen mi a legjobb... és most nem a nagy vonalakkal van a gondom, hanem az apró-cseprő mindennapi helyzetekkel. A pillanatnyi prioritásokkal. Szobatisztuló gyerekemet nyaggassam-e a felkelés utáni bilire üléssel (sokáig ez volt a szokás, most éppen sztrájkol), vagy sem? Ragaszkodjam-e ahhoz, hogy a reggeli teámat igenis az asztalnál ülve, nyugiban iszom meg, vagy törődjek bele, hogy addigra Dani minden türelme elfogyott a felkelés-szoptatás-tisztába tevés-öltözés-reggelikészítés-reggelizés menetben (kb.egy óra, ha jók vagyunk) és végre játszani akar, persze velem? Mi mit ér meg?
A mi egyéni helyzetünk persze más lenne, ha Dávid nem akkor születik, amikor. Akkor bizony a nagy már bölcsibe járna, és teljesen más lenne a napi menetrend és az együtt töltött idő mennyisége (és minősége?) is. Én dolgoznék, alig várnám, hogy hazaérjek hozzá - karrierista énem kielégülne az irodában és a programokon, anyai szívem összes energiáit pedig napi 14-16 helyett 7-8 órában kellene levezetnem. Így viszont esélytelen a bölcsi, és a nagy mellett ott a kicsi is.
Ezért most valószínűleg sokan jól leminősítenek magukban. Csakhogy hiába vagyok boldog háziasszony, aki maga vállalta, hogy gyerekeket nevel és otthon marad velük - engedtessék meg nekem, hogy életem értelmét és kiteljesedését ne kizárólag ebben lássam. Hangsúly a "kizárólag" szón. Mert embert nevelni valóban a legnagyobb kihívás és küldetés (nekem ráadásul a munkám is ez), és én sem adnám semmiért a fiaim első lépéseit és szavait. Speciel úgy vagyok összerakva (és felnevelve - egy ősanya típusú nő által!), hogy másra is van igényem. Anyámnak is volt. Van. Ember is vagyok, nem csak anya. A gyerekem életének első három évében is. Ezt kellene a tökéletesanya-lobbinak végre elfogadnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése