2010. november 7., vasárnap

Család és karrier 102A - itt a gyerek, hol a gyerek

Axióma: vagy gyerekezem, vagy dolgozom. A kettő együtt nem megy. Legalábbis nem úgy, ahogy én bármelyiket csinálni szeretném. Ha tehát dolgozni (értsd: karriert építeni) akarok, meg kell oldanom, hogy addig valaki valahol gyerekezzen. Ráadásul úgy, hogy a gyerekeknek is jó legyen.

A kezdetek kezdetén egyszerű volt: Dani olyan féléves koráig vagy evett vagy aludt. Az evéshez kellettem, addig nem volt dolgozás. Alvás közben viszont enyém volt a világ: vagy én is aludtam (az elején főleg), vagy házitündérkedtem (mert ugye a ruha nem mossa ki magát - hogy a fene enné meg), vagy dolgoztam. (A "mikortól és hogyan dolgoz(z)unk gyerek mellett" kérdés egy másik poszt témája lesz) Ha valamiért be kellett mennem az irodába, bevittem magammal, boldogan durmolt a mózesben. Aztán féléves kora körül kezdett megváltozni a helyzet: egyre többet volt ébren, és bizony azt akarta a beste kölke, hogy vele foglalkozzak. A fenti axiómából következően így viszont dolgozni nem tudtam. Legalábbis nem napközben. Este / éjjel pedig sem lelkes, sem hatékony nem voltam.

Némi küzdelem - és a nyári uborkaszezon - után arra jutottam, hogy azzal járunk a legjobban, ha heti két délutánt bejárok az irodába, ott elintézek mindent, addig gyerek a nagyszülőknél feltétlen figyelmet és imádatot, valamint kifogyhatatlan gyümölcs-, és pusziadagot kap. Így a gyerek 15 hónapos korától nagyibölcsibe járt heti két délutánt. Elintézni ugyan nem tudtam mindent, de legalább amit csináltam, azt teljes koncentrációval és hatékonyan tudtam végezni. Nem voltam hűdehajde társasági lény, amit a többiek néha fel is emlegettek, de az már tényleg nem fért bele, hogy a munkának kiszorított időben dumapartikat is bonyolítsak (nem mintha nem tettem volna szívesen).

Engem azért furdalt a lelkiismeret, mert csak munkál bennem a jól bebetonozott magyar társadalmi (elő)ítélet: milyen anya már az olyan, aki saját jószántából (!!!) választja azt, hogy dolgozik, a gyereket meg bezsuppolja valakihez?! Hogy a gyerek imádja a nagyszüleit és viszont? Hogy odafigyelnek rá, szeretgetik, szórakoztatják? Hogy jól érzi magát és szívesen megy (na jó, azért ordít egy kicsit, amíg hallótávon kívülre nem kerülök, majd boldog vigyorral veti rá magát a duplókra és a macskákra)? Kit érdekel! Szaranya, aki ilyet csinál! Ráadásul az irodában "munkagép üzemmódba" kapcsol, és a társasági kapcsolatok ápolásával sem törődik! Fúj!

Másrészről: már a szülés előtt tudtam, hogy nem az a fajta ember vagyok, akit kielégít a pelenkamárkákról, pempőkről, ki-mikor-ült-fel és hasonló témákról szóló gondolkodás és beszélgetés. Félreértés ne essék, ezek mind nagyon fontosak, érdekesek, és szívesen beszélgetek róluk. És igen, én is képes vagyok órákon keresztül beszélgetni a gyerekeimről. Sőt, mások gyerekei is érdekelnek. De nem csak. Igénylem a felnőtt témákat, a felnőtt társaságot, a kiszakadást az "anyaságból". Becsavarodnék, ha nem csinálhatnék néha egy kicsit mást is. Ja, és szeretem a munkámat...

A lelkiismeretem végül helyrebillent, ment is a dolog, mint a karikacsapás. Majd jött a második terhesség, és már pocakosan tudtam, hogy most nem fogom tudni ugyanígy csinálni - két gyerek mégiscsak kétgyereknyi odafigyelést igényel. Dávid most három hónapos, és egyrészt lényegesen kevesebbet alszik napközben, mint a bátyja anno - másrészt, amikor alszik, akkor Dani teljesen kisajátít magának, amit meg is értek: nagytesónak lenni, pláne ilyen fiatalon, nem könnyű. Dolgozás tehát nuku. Egyelőre...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése