Bármely kétéves (+/- 6 hónap) szülőjének ismerős felállás: bármit mondasz - azonnali és hangos (alkalmanként földön fetrengéssel kísért) "neeeeem!" a válasz. Ha az ellenkezőjét mondod, arra is. Trükkös(?) szülők ki is használják ezt a helyzetet, és a gyerektől eleve az ellenkezőjét kérik annak, mint amit el akarnak érni. Nálam ez durván kiveri a manipulációs biztosítékot, én mindig azt kérem tőle, amit szeretnék. Ha nagyon nem hajlandó, akkor legtöbbször nem erőltetem, megmondom neki, hogy jó, akkor nem. Erre persze nála is beindul a dupla "neeem" - szóval a végén ugyanott vagyunk, de a kört akkor is meg kell futni. Idegőrlő a dolog néha, és irtó fifikásnak kell lenni, hogy a) elérjem, amit akarok; b) se én, se a gyerek ne kapjon idegrohamot közben.
Tény: sokszor engedek neki. Tulajdonképpen amiben csak lehet, engedem, hogy az legyen, amit ő akar. És régen rájöttem, hogy sokkal több dologban engedhetek neki, mint azt korábban képzeltem. Mert mi történik, ha ő lapozza a fényképalbumot? Ha nem fekve, hanem állva veszi fel a pelenkát? Ha valódi csavarhúzóval játszik? Annyi, hogy ez tőlem több odafigyelést igényel, és nehezebb megvalósítani, mintha azt és úgy csinálja, amit és ahogy mondok. Van azonban számos múlhatatlan előnye:
- Minimalizálom a hisztit, amivel sok-sok idegsejtet, időt és hangszálat spórolok.
- A gyerek megtapasztalja, hogy van hatása a körülötte lévő világra, beleszólhat a történésekbe - egy kétévesnek, aki éppen a kontrollt gyakorolja (vö. szobatisztaság), ez most nagyon fontos
- Megtanul tárgyalni és egyezkedni. Megtanulja, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, akkor joga van szólni, akarhatja másképp, és képviselheti az érdekeit. És gyakorolja azt is, hogyan. (Neeeem földön fetrengve!)
- Abban a néhány dologban, amihez viszont igenis ragaszkodom, sokkal határozottabb tudok lenni, és ő is sokkal inkább hajlandó elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése