Plágium! ... helyett

LOL :D

Az időtényező - még mindig

Ezer éve nem jártam erre, pedig... nem dolgozom (még mindig, fene a jó dógomat), a kölkök meg azért nincsenek mindig itthon. Na jó, azért ez egy kicsit kacifántosabb: Dani iskolás (!!!): heti 5 nap pontosan 8:55-15:20-ig tartózkodik a suliban. Előbb nem nyit az osztályterem, napközi nekik még nincs. Ha 5 percet késem, világvége van. Dávid heti 3 napot jár oviba - 9:15-15:00/17:00. Ez hagy kb. 5,5 órát. Mindenre. Soknak tűnik, és mégsem az. Mos-vasal-tereget-takarít-főz-mosogat-ügyintéz-autószerel-ebédel(!)-bevásárol-internetez-munkátkeres(ne). Nem tudom, hol szúrom el (illetve de, nem vagyok elég fegyelmezett; ebbe nem fér bele, hogy belefeledkezzek egy könyvbe, vagy a kedvenc magazinomba).

Amikor itthon vannak (vagyis a 3 x 5,5 órán kívül)? Carolyn Hax zseniálisan foglalja össze - akinek van gyereke, tudja, hogy csak az igazat és a színtiszta igazat írja; akinek nincs, az egyelőre higgye el nekünk.

Karrierista anya dolgozik

Az úgy volt... hogy a gyerekprojekt előtt volt ám nekem munkám. Sőt, mi több, hivatásom. Fiatalok nem-formális oktatásával foglalkozom, és mielőtt valaki elszalad, fordítok: nyári táborokat, (nemzetközi) ifjúsági cseréket, képzéseket, önkéntes programokat szervezek azzal a céllal, hogy egy csomó mindent, amit formálisan (= iskolában) nem lehet, vagy csak nem szoktunk tanulni, lehessen. Vigyázat, hangzatos szavak jönnek! - önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés, projektmenedzsment, kezdeményezés, stbstbstb. A hangsúly itt nem annyira az élményen van, bár az is fontos, sőt jó, sőt kell - hanem azon, amit és ahogyan tanul belőle az ember. Egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb, mint ahogy hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki.

Hivatásom az most is van, csak a munkám kevesebb - lássuk be, két kisgyerekkel az ember nem tart tíznapos nemzetközi kompetenciafejlesztő tréninget. Bentlakásos, tíznapos [...] tréninget. Kivéve, ha (és ez itt a reklám helye) az Egyesek Ifjúsági Egyesületnél dolgozik. Dolgozott. Mivel a ködös Albionban nem kapkodtak utánam az ifjúsági szervezetek (úgy kell nekik!), belefért a nyaramba, hogy hosszabb időre hazamenjek Magyarországra. Naná, viszem a gyerekeket nagyizni, balatonozni, meg túrórudizni. Mivel mondern, 21. századi nőként viselkedtem, és a GYED alatt is tartottam a kapcsolatot a munkahelyemmel (értsd: önkéntes alapon gyakoroltam a hivatásomat mindvégig - lásd projektek menedzselése meg elnökösködés meg hasonlók), sem a pikszisből, sem a gyakorlatból nem estem ki. Így, amikor felmerült, hogy a fiúk már elég nagyok, nekem meg tréningelvonási tüneteim vannak, nem azt tárgyaltuk meg a kollégákkal, hogy miért nem tudok mégsem tréninget tartani (Anglia, tíz nap, bentlakás, 4,5 éve csináltam utoljára), hanem azt, hogy hogyan fogjuk megoldani.

Megoldottuk - két(!) nagymama, egy szuperjófej tréning team és egy még szuperjófejebb csoport segítségével. Nagyon élveztem, nagyon elfáradtam benne, és nagyon sokat tanultam belőle. Zanza:

1. Még mindig értek ahhoz, amit csinálok. Sőt, sok szempontból jobban értek hozzá, mint 4,5 évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy azóta nem tartottam ilyen tréninget (másfélét, rövidebbet igen), rengeteget fejlődtem, és tanultam a GYED alatt. Ennek része volt a coachképzés is - de döbbenetes módon, a legtöbbet valószínűleg az anyaságból tanultam.  Nem is annyira a gyerekeimtől, hanem abból, hogy (és ahogy) az anyjuk vagyok. Megértem-beértem. És remélem, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Ilyen szempontból talán szerencsésebb vagyok az átlágnál: a szakmám és az anyai szerepem erősítik egymást.

2. Mindezzel együtt azért kijöttem a gyakorlatból: az a fajta mentális állóképesség (mental fitness), ami ehhez a nagyon intenzív programhoz szükséges, bizony nem volt meg bennem. Hamar elfáradtam agyilag, és ezt 40 fiatal mellett nem engedheti meg magának az ember. Nem véletlenül van a szokásosnál nagyobb team az ilyen tréningeken (na jó, a módszer miatt is, de azért is, hogy egymást kisegítsük) - örök hálával tartozom a többieknek, amiért olyan könnyedén és profin beugrottak / kisegítettek, ahogy tették. Ezzel nem nagyon van mit tenni, edzeni kell - azaz sok tréninget tartani, hogy visszajöjjön az állóképességem.

3. A családot nem lehet kikapcsolni. Akár velem vannak, akár a világ túlsó végén, tíz napra nem lehet 'pause'-t nyomni rájuk. Nagymamák ide, nyaralás oda, a család valamilyen formában jelen lesz a munkám során, akár fizikailag, akár kérdések, döntések formájában. És nem mondhatom azt, hogy most a nagyik vagy apátok foglalkozzon ezzel. Ezt bele kell kalkulálnom, és fel kell készülnöm rá. Plusz energia, plusz idő, de ez van.

4. Igenis be lehet vinni egy négy- és egy kétévest egy kompetenciafejlesztő tréningre. Dani kiválóan beilleszkedett, segített tréninget vezetni, összehaverkodott egy csomó emberrel, általában remekül érezte magát, és a tréninghez is hozzátett. Dávid körbeimádtatta magát, és kommunikációra bírt olyanokat is, akikkel amúgy lehet, hogy két szónál többet nem beszéltem volna. Számomra megnyugtató a tudat, hogy abban, amit csinálok, igenis lehet nekik olyan helyet-feladatot-funkciót találni, amivel nemhogy hátráltatnák, épp ellenkezőleg: segítik a munkámat. Ez azért extrán fontos, mert ha egyszer Angliában is elkezdem ezt csinálni, őket tennem kell valahova, és itt nincsenek nagymamák. A módját persze ki kell találni, de most már bizonyítékom is van arra, hogy megoldható.

5. Ez nekem kell! Ebben mondjuk nem volt semmi újdonság, csak az ismételt megerősítése annak, hogy hivatásom van, nem (csak) munkám. Elfáradtam, nem volt tökéletes, amit csináltam, de jó volt, feltöltött, és a visszajelzések alapján a résztvevőknek és a teamnek is tudtam valami értékeset adni. És akkor már megérte.

MÉÉÉÉÉÉG!

Anya sikeres

Magyarországon zajlik az élet, a maga mostanában szokásos módján: politikusaink bátran szembeszállnak a kor szellemével, mert hogy is van az kérem szépen, hogy egy nő mást is akar, mint szülni három-négy-öt gyereket?! Én ebben a blogban már többször bevallottam, hogy bizony akarok mást is. Nyilván mert egy elfajzott, emancipált, önmegvalósító nőszemély vagyok. Nos, ha az vagyok, akkor az vagyok - már az általános iskolában is gaz deviáns voltam, aki nem csak, hogy szerette a komolyzenét meg a görög mitológiát, de volt képe mindezt nyíltan vállalni is.

Egyetértek azzal, hogy "vissza kellene állítani a családnak, a gyermekvállalásnak a rangját és szerepét." A gond ott van, hogy szerény véleményem szerint a gyermekvállalásnak nem akkor lesz(?) újra(?) rangja, ha hazazavarjuk a nőket szülni. Sőt. Akkor lesz, ha társadalmi szinten elismerjük, hogy gyereket nevelni igenis kemény munka, komoly feladat - és nem egyemberes. És ha azt is elismerjük mindemellett, hogy a gyereknevelés az élet része (mármint annak, aki úgy dönt, hogy akar gyereket, és vállalja a feladatot - mert ez nem a hazafias kötelesség kategória!), de nem az élet egésze. Mert igenis lehet több területen "önmegvalósítani" és sikeresnek lenni. Sőt, kell. Nekem legalábbis.

Hangulatfokozónak összeírtam a családi és karriertéren elért sikereimet az elmúlt négy évből (amióta anya vagyok). Íme a lista:

(Sikernek az minősül, amit én annak tartok - ez lehet valamilyen eredmény vagy teljesítmény, de lehet olyasmi is, amit bevállaltam, megtettem, bár eredménye nem lett (vagy nem az, amit szerettem volna). Valami, amire rájöttem, amit megtanultam, sőt, az is, amikor megvilágosodott, hol követtem el a hibát valamiben.)

Család:

• Dani megoldás-orientált gondolkodásmódja
  Imádom, hogy ha szembetalálja magát egy helyzettel, azonnal előjön egy megoldással - még ha ez sokszor abban nyilvánul is meg, hogy "majd a mama leveszi/elrakja/megsüti." Ennél kifinomultabbakat is tud persze, pl. ha Dávid sír, arra nemcsak az lehet a megoldás, hogy szoptassam meg (régebben), de az is, hogy ad neki valami játékot, hogy játsszon. És ebben nekem is részem van, nem is kicsi - mert apró koruk óta terelgetem őket afelé, hogy ha valami nem úgy van, ahogy szeretnék, akkor ne csak panaszkodjanak, hanem csináljanak is valamit azért, hogy jó legyen.
• Ismerkedés ismeretlenekkel a játszótéren, a játszóházban és az interneten - és az ebből fakadó összes előny (szupi gyerekruhák, receptek, gyümölcslevek, találkozók, dumapartik, stb.)
  Ez nekem messze nem magától értetődő - bármennyire is szeretnék néha, soha nem voltam a társaság-központja típus, nehezen ismerkedem, csomószor érzem magam hülyén ilyen helyzetekben. Komoly munkám van a fenti sikerben. 
• Logisztikai és szervezettségi PhD-fokozat (hatékonyság/secundum ugrásszerű növekedése)
  Korábban sem voltam rossz, de egy, majd két gyerekkel az ember lánya nagyon hamar megtanulja, hogyan használjon ki minden egyes másodpercet és lehetőséget, ha nem akar megbolondulni.
• A dolgok (félelmek, görcsök, hiedelmek) elengedésének továbbfejlesztése
  Ezen még van mit dolgozni, viszont a fiúk mellett két okból sem szalonképesek az anyai görcsök: egyrészt, mert nincs rájuk idő és energia, másrészt, mert a gyerekek azonnal leveszik, hogy valami nincs rendben.
• A segítség kérésének és elfogadásának művészete
  Ebben nem vagyok, soha nem is voltam jó. Igyekszem...
• Hogy Dani kétéves koráig ellen tudtam állni a képernyő csábításának! (Csak azóta néz tévét / tyúbot - előtte max. heti egy Vízipók volt)
• Hogy már mind a kettő könyvtártag, van olvasójegyük, és válogatják maguknak a kikölcsönözni való könyveket
  Az én fiaim! :) És ők mondják hogy menjünk könyvtárba! Sőt, a könyvesbolt gyerekrészlegét is nagyon csípik.
• Dani szókincse magyarul és angolul egyaránt.
  Mert olvasunk nekik rengeteg mesét, mert beszélgetünk velük, mert énekelünk nekik. Dávid is egyre jobb.
• Rengeteget mesélek nekik, és én is élvezem!
• Hogy el tudtam engedni Dani mozgásfejlődésével kapcsolatos paráimat (9 hónaposan ült fel, 13 hónaposan kezdett mászni, másfél évesen járni. Sokat hallgattam, hogy hát-hát...)
• Hogy megoldom, hogy legyen M.-mel kettesben töltött időnk, közös programunk
  Nagyon sokat számít! Erre főleg olyankor szoktunk rájönni, amikor egy ideig nem jön össze...
• Zökkenőmentes költözés Angliába
  Úgy logisztikailag, mint családilag. Erre nagyon büszke vagyok. Sok segítséget kértem és kaptam hozzá, amire külön is büszke vagyok.
• Két mosolygós, nyitott, bátor gyerek (ennek egy része adottság, belőlük fakad. Egy másikhoz én is kellek.)

Karrier:

• Elvégeztem egy coach képzést a GYED alatt. Beleértve a szakmai gyakorlatot is. Sőt, dolgoztam is coachként.
• Projektmenedzserként végigvittem egy másfél éves nagyprojektet az egyesületben (ebben milliónyi részsiker van)
• Tudatosság: tudatosítottam magamban, és elfogadtam, hogy ez (munka, karrier) nekem igenis kell, így érzem jól magam
• Kompetenciák: hatékonyság, szervezőkészség, multitasking, kommunikáció, tárgyalástechnika - sorolhatnám a divatosabbnál divatosabb szavakat
• Elkezdtem blogolni
• Tréninget is tartottam, nem is egyet. Idén nyáron már a bentlakásos nemzetközit is bevállaltam - gyerekestül! Erről majd írok külön.
• Két évig az egyesületem elnöke voltam - és nem csak papíron, dolgoztam vele nem keveset.
• Az angliai munkavadászat kapcsán végre összeraktam egy valóban ütős, komoly CV-t.
• Letisztult bennem, mit és hogyan szeretnék csinálni (a szakmámban) itt Angliában. 

Fire engine és coleslaw

"Thank you, mummy!" - Dani angol szókincsének ez a jelenlegi csúcsa. Ezen kívül el tud számolni tízig (angolul, mármint - magyarul huszonkilencnél tart), tud köszönni és nagyon profi tűzoltó-szakkifejezésekben (hála Fireman Sam-nek). Továbbra sem "tanítom" angolul, ő pedig nem nagyon szokta megkérdezni, mi mit jelent. Ami ráragad, azt használja - és az a sanda gyanúm, hogy sokkal többet ért, mint azt bárki hinné. De megviseli, hogy nem tud beszélni - az elmúlt két hétben minden reggel könnyek között kapaszkodott belém az oviban, hogy maradjak még, és minden reggel közölte, hogy nem szereti az ovit, nem akar menni. Kérdésemre, hogy mi a baj az ovival, mi nem jó ott, mindig ugyanaz a válasz: "nem tudok angolul beszélni." Egyrészt a szívem szakad meg. Másrészt a helyzetre egyetlen megoldást látok: menni kell az oviba, mert csak úgy fog megtanulni angolul. Harmadrészt pedig kénytelen voltam felülvizsgálni a kisgyermekkori idegennyelv-oktatással kapcsolatos, meglehetősen szigorú nézetemet (miszerint kisgyereket nem tanít(tat)ok idegen nyelvre) - ebben a speciális esetben talán jobb lett volna, ha jár angolra, mielőtt jövünk. A kiejtése úgyis rendbe jött volna itt, és legalább lett volna egy-két szava indulásnak. Mindegy, ez a hajó már elment, marad a mélyvíz-módszer - apja is így tanult meg japánul, és túlélte.

Az angol ovi (legalábbis a miénk) egyébként nem különbözik annyira a magyartól, mint elsőre hinné az ember. Ami különbség van, az inkább technikai, bár sokszor az is sokat számít. Először is itt az iskolaköteles kor (5 év) előtti ellátás fizetős. Gyakorlatilag mindenki magánoviba jár, és az finoman szólva nem olcsó. Cserébe viszont este 6-ig van ellátás, természetesnek veszik, hogy reggel akkor érkezel, és délután akkor viszed el a gyereket, amikor neked jó (ha valami olyan programot terveznek, amihez időben meg kell érkezni reggel, úgyis szólnak előre), 3 és 5 éves kor között minden 8(!) gyerekre jut egy óvónő, és minden nap ráérnek elmondani, hogy mi történt, hogy volt a gyerek, stb. Azon lehet vitatkozni, hogy tényleg mindent le kell-e írni (minden gyerekről részletes naplót vezetnek, amibe bármikor belenézhet a szülő, eszetlen írásbeli adminisztrációt csinálnak, csomó idő és energia, amit akár a gyerekekkel is tölthetnének); hogy jó-e, hogy a nátha nem számít betegségnek (az egyik óvónőt idézve: "úgyis folyton folyik az orruk"); hogy antibiotikumot szedő gyerek is mehet oviba 24 (vagy 48?) óra után. Nincs kinti és benti ruha és cipő; van viszont (jó időben) egész délelőtt nyitva lévő kertajtó, amin lehet ki-be rohangálni. Nincs fogmosás ebéd után; van beltéri "vizezős hely." Számomra ezek elfogadható dolgok. Ami fontos: tudjanak kapcsolatot teremteni a gyerekkel, tudjanak olyan légkört teremteni és olyan környezetet biztosítani, amiben jól érzi magát és tud játszani, tudják kezelni az adódó helyzeteket, és legyen olyan nevelési programjuk, ami úgy készít fel az iskolára, hogy közben nem csinál iskolát az oviból - na, ezt, úgy tűnik, a mi ovinkban tudják. (Nem kicsi a kihívás: a magyar oviját mind a ketten nagyon szerettük, nehéz felnőni hozzá.)

A fenti témából is látszik, hogy visszavedlettem SAHM-ba (stay-at-home-mum), a karrier (az enyém legalábbis) most egy kicsit pihen. Sajnálom a magyar munkahelyemet, sajnálom, hogy pont most kellett ott hagynom, amikor egy csomó izgalmas projektet csinálunk, amikor végre komolyabban belevethettem volna magam a munkába. De ez van. Akármennyire is karrierista egy anya, definíció szerint nem egyedül hoz családi döntéseket (kivéve, ha egyedülálló, de nálunk nem ez a helyzet). A családi döntés pedig az lett, hogy megszálljuk Angliát, mert az nekünk jó (lesz). Egyébként sok szempontból máris jó. Van szép (bérelt) házunk kerttel, 5 percre a karrierista apa munkahelyétől (aki így 'hajnali' negyed 7-re itthon van!); találtunk egy jó ovit, ahova Dani, a nyelvi mizériát kivéve, szeret járni; a környék kellemes, az infrastruktúra jó. Készülök komolyan felfedezni Angliának ezt a részét, amint rendszeresebb lesz a napsütés és a meleg. Az emberek eddig nagyon barátságosak voltak mindenhol - és mivel Dávid folyamatosan leveszi a sapkáját, amikor a hátamon van, és már kb. a fél várost megkértem legalább egyszer, hogy adja vissza rá, így elég nagy a mintám. A mókusok, a kacsák és a ludak is nagyon barátságosak, alig tudom levakarni őket magamról, és ebben a gyerekek nem sokat segítenek, mert folyton etetni akarják őket. Szerintem a rókákat is megpróbálnák, csak azok szerencsére nem jönnek közel - csak a kukákhoz, ezért mindent muszáj zacskózni. Szigorúan szelektíven gyűjtjük a hulladákot, amit hetente egyszer visznek el, és ha csak egy nem megfelelő darabot is dobtam valamelyik gyűjtőbe, akkor bizony itt hagyják az egészet. (Igaz, ha az ember veszi a fáradságot, és elolvassa az útmutatót, nem egy nagy etvasz.) Holnap megyek gereblyét és metszőollót venni, mert jön a tavasz, és a kertet az előző bérlő kissé elhanyagolta...

Baba eszik.

Villával. Egyedül! Neeeeee, mama, te ne segíts, ÉN csinálom!!!

Baba ezen kívül főz, felmos, porszívózik, duplózik, olvas, táncol, rajzol, fest(!), és megy. A lábán. Bárhová és bármeddig. Mindenhová és folyamatosan. Lépcsőn föl és lépcsőn le. Szigorúan váltott lábbal. Járdán, és úttesten, és úttestre le.

Baba mindezt édesen vigyorogva és mamáját simogatva teszi. Mindaddig, amíg az van, amit ő akar. Abban a pillanatban, hogy nem az van, felháborodva ordít. Nem nyafog, nem panaszkodik - dühöng. Ahogy az egy Oroszlánhoz illik. Azt mondják, a gyereked tükröt tart neked, hát most megkaptam. Csak az a baj, hogy minden dühkitörésnél meg tudnám zabálni - annyira, de annyira átérzem, ami végbemegy benne! Küzdök a röhögőgörccsel, meg a saját legkorábbi emlékeimmel, mikor vörösödő fejjel löki odébb a tányért, csak mert merészeltem segíteni neki levest kanalazni. Amikor ő most egyedül akarja csinálni. Mit piszkálok bele?! Amúgy tök ügyes, teljesen tisztán tud joghurtot, főzeléket, tésztát, krumplit enni. Levest még nem annyira (no, ezért piszkálok bele - de már nem sokáig).

Baba nem fárasztja magát a beszéddel, hiszen a 'mama', 'amma', 'ö!' szókinccsel, valamint mutogatással tökéletesen meg tudja értetni magát. Zenei ízlése igen kifinomult, és pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, ha valami nem tetszik neki. Lenyűgöző ritmusérzéke van, és korát meghazudtolóan harmonikusan mozog. Gigantikus méretű őrlőfogakat növeszt éppen, sajnos nem fogja megúszni a fogszabályozást. Átalussza az éjszakát - hacsak nem éhes, szomjas, beteg, náthás, álmodik rosszat, vagy... na, itt állhatnánk jobban. Ellenben elalszik egyedül (saját ágy, sötét, béke, nyugalom, csend), maradjon is így. Jobbkezes. Határozottan, egyértelműen, kétséget kizáróan és nagyon dominánsan az. Ja, és pasi. Határozottan, egyértelműen...

Dávid most múlt 16 hónapos.

Mentegetőzés helyett

Karrierista anya dolgozik. Meg beteg gyerek(ek)et ápol, költözik (külföldre), kommunikál(ni próbál) népes családja szerteszét lévő tagjaival, sőt, néha alszik is! Eredmény: nem blogol. Mert erre már nem szán időt. Ez van.

Azért tervezem én a blog újbóli életre keltését, van egy csomó (ész)osztanivalóm, csak-csak-csak... KicsiD ma este másodszor sír fel. Szóval megyek gyereket ápolni. Majd jövök. Még ebben az évezredben ;).

1 + 3 = ???!!!

Nőnek a gyerekeim. Az egyik 3 éves, a másik 1. Ez nem tűnik soknak, mégis rácsodálkozom - főleg a babaruhák dobozolása közben. Már ekkorák?! Még csak ekkorák?!

Gyönyörűek. Zabálnivalók. Őrjítőek. Tele van a fejem ősz hajszálakkal, ezeket egyértelműen az ő számlájukra írom. Több, mint egy éve nem aludtam 5 óránál többet egyhuzamban - az átlag 3-4. Okosak. Ügyesek. Minden szét- meg összeszerelnek (ez utóbbi az igazán nagy szó). Kirámolnak és berámolnak. Porszívóznak, söpörnek, mosnak, mosogatnak (prémiumot fogok kérni a menyeimtől). Homokoznak, csúszdáznak, motoroznak, bicikliznek. Ölik egymást - leginkább a nagy a kicsit, bár mostanában már a kicsi is odacsap néha. Hisztiznek és dühöngenek, ha nem az van, amit ők akarnak. Dani inkább hisztizik, Dávid ellenben dühöng.

Egy pillanat saját időm sincs, ha velük vagyok, és ez nem túlzás. Közeli ismerőseim és munkatársaim pontosan meg tudják mondani a reakcióidőmből, hogy van-e éppen nagyibölcsi - ha nincs, napokig nem nézek e-mailt sem. Ez van, ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták. Azért, amikor a játszótéren nagymamák tudálékosan előadják nekem, hogy ez a legjobb időszak az életben, és maradjak otthon, amíg csak lehet, össze kell szorítanom a fogamat, hogy vitába ne kezdjek velük. Nagyon jó időszak, egyetértek. De azért remélem, hogy a többi időszak is ugyanilyen jó lesz - amikor lehet majd velük hosszabb kirándulásokra meg múzeumba menni; társasjátékozni és kártyázni; könyvekről, újságcikkekről, filmekről beszélgetni és vitatkozni; világot megváltani ésatöbbi. És a 24 órás folyamatos szolgálat is fárasztó. Aki mást mond, hazudik, vagy soha nem próbálta.

Ez persze nem von le semmit a dolog élvezeti értékéből. Aláírom: nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember saját csöpp gyereke először küzdi le a kanapé és az étkezőasztal közötti hatalmas (cirka 2 méteres) távolságot. Amikor átöleli a nyakamat. Amikor a kicsi szoptatás közben elvigyorodik. Amikor őrjöngök valami miatt, és a nagy odajön, hogy "Mama, semmi baj! Minden rendben!", és megsimogat. Amikor tűzoltót játszik, és a lakásban rohangálva végigmegy az összes előírt lépésen és felszerelésen. Amikor olyan kifejezésekkel jön, mint 'riasztási adatlap'. Amikor saját legnagyobb meglepetésemre ráébredek, hogy igenis tudok fejből mesélni, mesevilágot rögtönözni! Teljes szakmai felelősségem tudatában állítom, hogy a GYED simán ver bármilyen személyiségfejlesztő tréninget.

Dani ősztől ovis lesz - felvették végül, nem kis küzdelem, fellebbezés, protekció árán. Eddig lelkesen készült rá, mostanában inkább azt mondogatja, hogy nem akar menni. Hogy ez azért van-e, mert nem oda vették fel, ahova jelentkeztünk, és ahova nagyon készült; vagy azért, mert rájött, hogy ott nem velem lesz, sőt nem is nagyikkal, nem tudom. Ő mindenesetre állítja, hogy azért nem akar menni, mert ott nem lehet cumisüvegből inni és pelust hordani. Hozzáteszem, szobatiszta és pohárból iszik. Kivéve, amikor rájön, hogy ő üviből, és csak üviből hajlandó. Végül abban állapodtunk meg, hogy megbeszéli a dadus nénikkel: ha ők hajlandóak neki cumisüveget mosni, tőlem viheti az üvijét az oviba is. És igen, komolyan gondolom. Ha (aminek nem sok esélyt adok) valami módon meg tudja győzni a dadus néniket, én bizony a kezébe fogom adni a cumisüveget, vigye.

Dávidnak a bölcsi esélytelen volt, annyira nem is bánom, még nem szívesen adtam volna be. Így neki marad a nagyibölcsi, nekem meg a rugalmas munkaidő, otthon dolgozás, gyerek irodába hurcolása. Valamit majd kitalálunk. Ja, még nem mondtam? Szeptembertől dolgozom...

Pléjgránd

Leánykori nevén tot lot. Úgyis mint játszótér. A környéken kettő is van, és jelentem, a lényegi dolgokban nem tapasztaltam különbséget: a gyerek itt is játszanak, itt is huzakodnak, és itt sem akarnak hazamenni. A játékok nem jobbak és nem rosszabbak, mint otthon. A közelebbi a "high tech" hely, csúzdákkal, gondosan megkomponált 'fejlesztő' játékokkal és puha gumiborítással, a távolabbi meg az, ahol a sok gyerek van, homokozóval, hintával, és hasonló "hagyományos" cuccokkal.

Persze vannak a magyar szemnek új dolgok is. A héten találkoztam például az első verébbel. Nem mintha nem lenne egy rakás madár a környéken, de azok mindenféle, általam ismeretlen vörös begyű fajtákhoz tartoznak. Ezen kívül a játszótéri anyukák között többségben vannak a bébiszitterek. És - ami számomra a legizgalmasabb -, bár Washington DC lakosságának túlnyomó része feketebőrű, a bébiszitterek szinte mind spanyolajkúak. Nem véletlenül - mert szigorúan spanyolul beszélnek a gyerekekhez, egyértelműen nyelvtanulási céllal. Őszintén szólva, ezért a tényért irigylem az ittenieket. Tök jó lehet úgy felnőni, hogy egy második nyelvet is beszél az ember, ráadásul gyerekként elsajátítva. No persze, a fenti játszótér Georgetownban van, ami kb. a Rózsdombnak felel meg: itt laknak a gazdagok és szépek (de főleg a gazdagok), ők nyilván válogathatnak a bébiőrök között. Vagy: amint az a bejárati kapura ki is van írva, a játszóteret a használói tartják fent - értsd: a helyi lakosok civil szervezete -, ami nem csak azt jelenti, hogy mindenki felelős azért, hogy a játszótér szép és rendezett és használható legyen, hanem kezdeményező hozzájárulást is. Amikor a héten a csúszdához vezető falépcsőn eltört egy deszka, az anyukák magától értetődően kiszedték, elvitték, és ha jól értettem, valamelyik apuka hoz majd újat. Ezt mondjuk imádom az amerikaiakban: ha valami van, megoldják, nem azon nyavalyognak, hogy kinek kellene megoldania. A játékok ugyanúgy közhasználatúak, mint otthon (vagyis mindenki bedobja a dolgait a közösbe, és a kölkök az esetek többségében nem a saját cuccaikkal játszanak). A helyi problémamegoldási divatot is bírom: amikor "helyzet" van, első körben a következő kérdést teszik fel a gyereknek (ilyen-olyan variációkban): "hogy lehetne ezt a helyzetet megoldani?" Nyilván egy kétéves még nem feltétlenül jön elő nyer-nyer megoldásokkal (bár láttam már olyan húzásokat, amiket ajánlanék sok nagyonokos felnőtt figyelmébe, szóval vigyázzunk az általánosításokkal!), de a hozzáállás roppant szimpatikus. Ha nem jön be, még mindig ott a jó öreg tekintélyelv, amit a amerikai gyerekek mintha jobban tisztelnének, mint magyar kortársaik. Tény, hogy nem igazán láttam itt hisztiző gyereket. Ordítás persze van, főleg egymással a homokozójátékok használati joga vagy a tűzoltóautó sofőrülése felett, de hiszti a szülőkkel vagy a bébiszitterrel nem jellemző. Kíváncsi vagyok, mi a titkuk... 

Washington DC felnőtt szemmel amúgy - úgyis, mint a világ első számú szuperhatalmának fővárosa - nos, meglehetősen... szürke. Olyan... semmilyen. Félreértés ne essék, nagyon tiszta, rendezett, tervezett, karbantartott. Talán kissé túlságosan is. Nekem hiányzik belőle a karakter. Kíváncsi vagyok, vajon ez a "kompromisszumos fővárosság" eredménye-e, és Canberra, Ottawa és társaik is hasonlóan néznek-e ki. Mert ami a kormányzati hatékonyságot, imidzset és üzenetet illeti, csillagos ötöst érdemel: vonalzóval megtervezett, négyzethálós utcaszerkezet (egy-két diagonálisan haladó főúttal, hogy ne legyen olyan unalmas), látványos kormányzati negyed, azonos (neoklasszicista) stílusú épületekkel, megfelelő mennyiségű zöldfelület, és az egy légköbméterre jutó legnagyobb helikoptersűrűség, amit valaha láttam.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért - kifejezetten élhető hely. Mert tiszta, mert rendezett, mert jó a közbiztonság és az infrastruktúra (bár, aki még egyszer fikázza a BKV-t, azt beutalom egy itteni metrótúrára!).Az időjárás mondjuk... március végén 5 fok körül volt a nappali hőmérséklet, ami szerény véleményem szerint felháborító. Ez, végülis, nem az északi sark. Most, így április elejére egész a 9 fokig tornáztuk fel magunkat! Holnap állítólag 22 fok lesz. Hiszem, ha látom.

Így persze ritkábban jutunk el játszótérre, mint szeretném. Szerencsére a gyereknek több esze van, mint nekem, és kiválóan megoldja a saját szórakoztatását házon (figyelem, nem lakáson!) belül is. Az épületben van (és itt most a gyerekszórakoztatási szempontból jelentős dolgok következnek): négy lift, sok-sok gommbal; lépcsőház, minden emeleten tűzcsappal; három szintnyi mélygarázs, az ehhez tartozó autómennyiséggel; edzőterem, mindenféle izgalmas géppel, valamint vicces fejeket vágó bácsikkal és nénikkel; belső udvar; tetőterasz, rajta körbe futópálya; több kilométer folyosó; klubszoba, kávéfőző géppel és két Macintosh-sal; ezenfelül postaszoba, a tízemeletnyi lakáshoz tartozó postaládákkal. Számos délutánt eltöltöttünk már a ház felfedezésével, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt én legalább annyira élvezem, mint Dani. Mostanra ismerem az összes tűzcsap és tűzjelző helyét (ezt itt nagyon komolyan veszik, tele velük a ház), az összes vészkijáratot, a hátsó lépcsőházat és a személyzeti bejárót. Ja, az egész ház akadálymentes, így van, hogy Dávid babakocsival jön (hátibabával nehéz súlyzózni, bár örömmel állapítottam meg, hogy a hátizmaim erősebbek, mint azt én hittem).

Egyébként az egész város (igen, a metró is) 99%-ban akadálymentes, tele is van babakocsikkal. Hordozott babát inkább csak kenguruban látok, tegnapelőtt csíptem el egy Close-ba burkolt minit a játszótér mellett. Az itteniek olyan amerikai módra nagyon barátságosak, a gyerekekkel különösen. Tök ismeretlenül rámosolyognak a fiúkra, köszönnek, beszélgetn(én)ek pár szót. Először kicsit meglepődtem (bár elvben tudom, hogy itt ez a szokás, mégis furcsa volt), de ma már egész jól kezelem, és jól is esik. Sokkal kellemesebb néhány barátságos szót váltani, mint mufurc képpel nyomulni az utcán. Persze ez nem életre szóló barátságok kezdetét jelenti, egyszerű, mindennapi udvariasságról van szó. Dani tőle szokatlanul félénk és zárkózott, azt gondolom, zavarja (furcsának találja, mittudomén), hogy nem érti, amit mondanak neki. Mostanában egy-egy szimpatikus néninek már be szokta mutatni a családot (Dávidot, magát és engem), persze magyarul, de beszélgetésbe még nem nagyon elegyedik velük (mint azt otthon tenné). Ha tovább maradnánk, akkor forszíroznám, hogy angol közegben legyen, többet halljon angol szót, de így nem látom értelmét. Majd máskor.

Most viszont megyek, és szerzek magamnak valami bűnöset, mert mindkettő alszik, és ezt ki kell használni. Még nem tudom, mi lesz az... Starbucks kávé... igazi chocolate chip cookie... friss ananászszelet... gránátalmamag (kiszedve, és tálalva)... jelly bean (ja, az nincs itthon)... vannak itt kérem számosan jó dolgok is ;)

Repülünk!

Ááááááááááááááááááááá. Uhhhhhh. Brrrrr. Öhöm. Szóval...

...kaland volt. Ahogy M. megjegyezte: szintet léptünk. Mindannyian. In WOWspeak: lots of XP, no loot. 18 órás utazás (bruttó), ebből 12 a levegőben, 6 órás időeltolódás.

Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva az angol nemzeti légitársaság gyerekbarátságától. Korrektek voltak mindkét gépen, de semmi több - inkább az volt az érzésem, hogy tehernek, pluszmunkának élik meg, hogy vagyunk (nem mi voltunk az egyetlen kisgyerekkel utazók). Ezzel csak az a bajom, hogy az össz. pluszmunkájuk az volt velünk, hogy Dávid gyerekülését letettük hátul, illetve egyetlen egyszer hátramentem, és megkértem őket, hogy melegítsék meg a bébiételt. Ja, és Dani teljes kétszer (a 12 óra alatt) végigsétált a folyosón. Ezenkívül ezért fizetik őket, in my book a flight attendant is paid to attend to flyers. Morc. Pedig mondtam, hogy először utazom gyerekekkel, de semmi segítőkészséget nem tapasztaltam. Kedvenc mozzanatom: szállok be a gépbe, ott áll a légiutaskísérő (férfi) és a csomagszállító (férfi), és mozdulatlanul nézik, ahogy a 7 hónapossal a kezemben próbálom becsukni a babakocsit, amit az ajtónál le kell adni. Annyit sem mondtott a pasi, hogy a gyerekülést felvihetem, a csomagos srác javasolta. Mivel mindkét gép totál tele volt, a tapasztaltabb utazóktól kapott tippet, miszerint kérj / foglalj el még egy szabad ülést, nem lehetett megvalósítani.
Tapasztalatok összegzése: a légitársaság(ok?) nincs(enek) igazán felkészülve a kisgyerekkel utazókra, és nem is kedvelik különösebben a célcsoportot. Persze, van pelenkázó a vécében (keskeny és kemény), és hajlandóak külön térítés nélkül szállítani a babakocsit (igaz, a babakocsisnak feladható csomag nem jár).

Persze megoldottuk, és Amerika felé félúton már egész jó volt a rendszer: Dávid gyerekülésben az egyik ülésen, Dani keresztben az ölünkben - alszik. Amíg ébren vannak, kicsit bonyolultabb a dolog, mert szórakoztatni kell őket. Egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok a fiúkról: végtelenül türlemesen, együttműködően, kitartóan viselték a tortúrát. Mentek, nézelődtek, segítettek, egyszóval angyaliak voltak.

Egy ponton viszont szavam sem lehet: Heathrow-n a biztonsági ellenőrzésnél előrevették a gyerekeseket (Ferihegyen nem), és nagyon normálisan is csinálták. A mellettem levő anyuka nem biztos, hogy egyetértett ezzel, mert ragaszkodtak hozzá, hogy bontsa ki és kóstolja meg a bébiételeket, és -italokat, és a dobozos babatejet nagyon nem akarta kinyitni. Én is kóstoltam, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt üveges bébikaját vittem (egyáltalán, kinek jutott eszébe nem visszazárható kiszerelésben árulni babakaját?!).

Az amerikai bevándorlásnál nincs ilyen kedvezmény, mindenki állja csak végig. Érdekes módon, helyi idő szerint este tízkor (otthon hajnali négy) valahogy eszembe sem jutott, hogy előre akarnék menni, csak mentem szépen előre a kordonok között, á la vak ló. Jóóóól kikérdezgettek minket, begyűjtötték az összes ujjlenyomatunkat és retinaszkenneltek, mindezt kellően morc pofával, de végül bebocsájtást nyertünk. Az iráni taxisofőr, aki a reptérről a lakásig hozott minket, roppant helyes és segítőkész volt, ellenben láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy a kezét a kormányon tartsa. A washingtoni körgyűrűt éppen több helyen is felújítják, a sávelhúzás-szlalom kifejezetten extrém sport.

Mindenesetre megérkeztünk, egyben, mostanra már a jetlag-et is egész jól leküzdöttük, bár Dávid még mindig hajnali ötkor kel. További washingtoni tapasztalatok később.

Vele vagy nélküle?

Férj nélkül könnyebb.

Kifejtem: két kisgyerekkel otthon lenni sokszor könnyebb úgy, ha az apjuk nincs otthon. Kéretik nem a torkomnak ugrani. Nem áll szándékomban kisebbíteni a 2D apukájának érdemeit és jelentőségét. Mindössze megosztom azt a(z először számomra is meglepő) megfigyelésemet, miszerint egy csomó mindent egyszerűbben, könnyebben, kevesebb idegeskedés árán tudok megoldani most, hogy a férjem az Óperencián túl húzza az igát.

Pedig nagyon féltem ettől a helyzettől, tartottam attól, milyen lesz egyedül két három év alatti gyerekkel otthon. Hát, néha nehéz.  Estére nagyon elfáradok, nem is annyira fizikailag mint pszichésen / idegileg. Amikor M. itthon van, legalább megvan az esélyem rá, hogy fél 8 - 8 körül hazajön (még ha nem is mindig). Ilyenkor Dani úgyis a nyakába veti magát, bármit csinálunk, és így jutok egy kis szusszanáshoz. Dávid ilyenkor már alszik, tehát akár azt is megtehetem,hogy olvasok / netezem / teázom / elbambulok. A luxus csúcsa manapság. Napközben erre nem sok esélyem van, mert ha az egyik nagyi el is viszi a nagyot, a kicsi attól még jelen van, és ennek hangot is ad. Bár most, hogy elkezdett hozzátáplálódni, vérmes reményeim vannak...

Máskor meglepően könnyű. Egyrészt a logisztika: mivel apjuk nem jön haza este, nem is kell erre számítani, így az esti rituálékat nem zavarja meg senki és semmi. És ez sokat számít. Kevés idegölőbb dolog van annál, mint amikor az egész nap pörgő, rohangáló gyereket (aki mellett én is alaposan lefáradtam), végre lecsillapítom, esetleg már ágyba is dugom, kezdek reménykedni abban, hogy lesz időm nekem is "lepörögni" mielőtt beájulok... és akkor hazajön az apja, és a gyerek feléled, mint a tökvirág, rohan az ajtóhoz, és örülhetek, ha a tesóját nem ébreszti fel.
Másrészt a nevelés (továbbra is utálom ezt a szót): most nincs itt a vajszívű papa, hogy tőle ki lehessen sírni azt, amit a mama nem engedett meg (még egy mese, még egy kis játék, stb.)
Harmadrészt az estével való "gazdálkodás": most, ha marad időm az estéből (ritka), akkor azt lelkiismeret-furdalás nélkül eltölthetem olyan dolgokkal, amik csak rólam-nekem szólnak. Amikor M. itthon van, ezek a félórák jelentik a kettőnk közös idejét is, azaz dönteni kell, hogy magunkra vagy egymásra fordítjuk. Sokszor nehéz a döntés. Képmutatásnak tartom, ha valaki azt állítja, hogy hát egyértelmű, hogy ilyenkor egymással kell foglalkozni. Nem az. Nekem (és az általam ismert emberek többségének, a férjemet is beleértve) igenis szükségem van saját időre is.

Röviden összefoglalva: eggyel kevesebb emberhez kell alkalmazkodni, eggyel kevesebben vannak a családi élet mindennapjai című képletben. Sőt, nem is csak eggyel. Az egyik legmeghatározóbb tényezővel. Lássuk be: lelkileg nagyon más felállás az, amikor nem is számítok arra, hogy hazajön este 8-ra, mint amikor számítok rá, és csak fél 9-re fut be ("Mikor jön a papaaaaa?"), vagy felhív, hogy 10 előtt nem is fog végezni. (Előfordul. Sokkal gyakrabban, mint szeretném - vagy ő szeretné, ha már itt tartunk.) Ez van, ilyen a munkája. Tudtuk (tudtuk?), amikor elkezdte, hogy erre lehet számítani. De más tudni, és más megélni.

Hogy mit szeretnék inkább, ha választhatnék? Jöjjön haza. Hozzá mentem feleségül, nem a webkamerához. De örülök neki, hogy ezt is megtapasztaltam, és látom, hogy simá(bba)n meg tudom oldani (mint képzeltem).

Család és karrier - az oviügy

Ma voltam fejtágítón. Végighallgattam két előadást, és kaptam információs füzetet is. A téma: óvodai jelentkezés.

Az kérem szépen úgy van, hogy a kerületben naaaagyon népszerűek az óvodák. Annyira azok, hogy sok kerületen kívüli is szeretné ide járatni a gyerekét (és ennek érdekében mindenféle trükköktől sem riadnak vissza ám!). Ezért aztán megesik, hogy saaaajnos el kell utasítaniuk kerületi gyerekeket is.
Mindez "játszótéri fordításban": örülj, ha a gyereket egyáltalán felveszik valahova oviba, és ne is gondolj arra, hogy te választhatsz neki ovit / óvónénit.

Hm.

Dani ez év júliusában lesz három éves. Bölcsibe nem járt, mert nem vették fel, hiszen én már terhes voltam Dáviddal. Igényli a társaságot, a játékot, a mozgást, egyértelműen közösségérett. Szeptembertől oviba megy. Megy, mert én nem tudok már neki sem olyan társaságot, sem olyan elfoglaltságot biztosítani, mint egy óvoda. Megy, mert dolgozni akarok. Megy, mert neki is, nekem is így jó. Most már csak azt kell elérnem, hogy legyen is hova mennie.

Kerületi lakos (már a ükanyja is az volt), és a harmadik szülinapján is túl lesz szeptemberre, két pipánk tehát már van. Mint kiderült, a harmadik pipa az anya munkája, amit tudtommal nem is kérdezhetnének az óvodák. Nos, állásom van, ez a pipa is meglesz. Ezután pedig marad a reménykedés, illetve az ismerősök és protekciók mozgósítása - mert teszik, nem tetszik, ez igenis számít.

Hogy szeretném-e én választani az óvodát / óvónénit? Azt, aki / ami a legjobban passzol a gyerekhez? Ahol a legjobban érzi magát? Ahol olyan odafigyelést, törődést kap? Ami hároméves lábakon is megközelíthető, és nem kell kocsiba ülni hozzá? Hogyne szeretném! Ám a mai magyar (de legalábbis helyi) valóságban, lehet, hogy kicsit sokat akarok.

Hol van a Washington?

Messze-messze, az óperenciás tengeren is túl. Olyan messze, hogy a papa egy egész napot repült a repülővel, amíg odaért. És most egy jó darabig ott is marad. Majd hazajön, persze, de az nem este lesz. Sokat kell addig aludni.

Azt nem tudom, Daniban mennyire tudatosult, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért vannak fenntartásaim. Eddig egy esti és egy hajnali nyűglődéssel megúsztuk, és kicsit zaklatottabb, anyásabb a szokottnál. Majd kiderül, hogy pár nap papátlanság után mit tesz.

Hat hét a papaszünet, addig szalma vagyok, két gyerekkel. Napközben rengeteg segítségem van, a dolog két neuralgikus pontja a reggel és az este. Ma két órába telt, mire mindhármunkat felöltöztettem. Persze alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt, és igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne veszítsem el a türelmemet (ami kiabálásban szokott megnyilvánulni) - nem mondom, hogy mindig sikeres vagyok. Nagyon szeretnék mindkettőjükre maximálisan odafigyelni, és maximálisan válaszkész lenni (értsd: reagálni, és azonnal, de legalábbis minél hamarabb), és nagyon nehezen viselem, hogy ez minden jel szerint nem megvalósítható. Vagy én csinálok valamit rosszul.

Ahhoz, hogy a napi logisztikát kezelhetővé tegyem, kénytelen vagyok újabb szabályokat bevezetni és szigorúan betartatni (úgy mint: felkelés után azonnal tessék bilire ülni - ellenkező esetben 85% az átpisilés esélye, és most, hogy rossz a mosógép, pláne nem fér bele, hogy minden nadrág pisis legyen; reggel felöltözünk - nem, nem lehet pizsiben kimenni, ahhoz hideg van, és zoknit is muszáj venni, a -10 fokos tappancsok betegséghez vezetnek; stb.). Talán meglepő, de egyáltalán nincs kedvemre a kiképző őrmester szerepe. Sokkal szívesebben hagynám, hogy a gyerek csupasz hátsóval rohangáljon, és akkor öltözzön fel, amikor szükségét érzi. Tudatában vagyok azonban, hogy azon a földrajzi szélességen, ahol Budapest fekszik, ez januárban még egy fűtött lakásban sem bölcs dolog. Azt is tudom, hogy egy 2,5 évesre nem feltétlenül hatnak az észérvek. Marad tehát a szülői tekintély és erőfölény, valamint az érzelmi érvek. Csakhogy az előbbi könnyen veszekedéshez és ordításhoz vezet ("Neeeeeem öltözik fel a Daniiii! Most nem kell!"), az utóbbitól pedig tartok, mert sem a bugyuta kérlelést ("Naaaa, a mama kedvéért..."), sem az érzelmi manipulációt ("Szomorú leszek, ha nem öltözöl föl") nem bírom. Ellenben valóban rosszul esik, hogy késhegyre menő vitákat kell folytatnom vele egy harisnya vagy pulóver felvételén.

Mindig visszajutok az alapkérdéshez: igen, egy gyereknek kellenek a korlátok (határok), akkor érzi magát biztonságban, akkor tud kiegyensúlyozottan fejlődni. Ebben kb. minden pszichológus egyetért, és a saját szülői tapasztalatom is megerősíti. Csakhogy: hol legyenek ezek a határok? Meddig engedjem / engedhetem elmenni a gyereket? Mikor kell változtatni a határok helyén? Hogyan alakítsak ki olyan "játszóteret", ami minden érintettnek megfelel (mert ugye van itt egy féléves is, aki a fent vázolt körök alatt egyelőre magára vagyon hagyatva - és akkor az anyjukról már nem is beszéltem)? Nem mondom, hogy nincsenek ötleteim, és alkalmazható technikáim. Csak tuti válaszom nincs. Irigylem azokat, akik minden ilyesmiben olyan biztosak (vagy legalábbis annak tűnnek).

Majd még jövök...

A szeretet útjai

Amióta Gary Chapman előjött az öt szeretetnyelvvel, minden pár-, család- és szülőfelkészítő könyvben, tanfolyamon, műsorban ezt nyomják. A dolog lényege az, hogy míg mindenki vágyik arra, hogy szeretetet kapjon - és persze ad is a maga módján - a szeretet megnyilvánulási formája, kifejezőeszköze mindenkinél más és más. És persze evidensnek vesszük, hogy a mi szeretetkifejezési módunkat (szeretetnyelvünket) a másik érti - és viszonozza. Na, ebből szoktak lenni az nagy konfliktusok. Mert amíg valaki (mondjuk szerény személyem) számára a dicséret, az elismerés, a megerősítő szavak jelentik (elsősorban) "a" szeretetet - addig könnyen lehet, hogy a másik (vegyük pl. a nagyobbik gyerekemet) akkor érzi, hogy szeretve van, ha sokat-sokat-sokat-...-sokat játszunk, sütünk-főzünk, mesélünk, sétálunk - tökmindegy, de legyünk együtt. Nem mintha nem érteném-beszélném ezt a nyelvet is - csak, mondjuk úgy, ez nem a szeretet-anyanyelvem.*

Nem is lenne a dologgal semmi baj... ha nem lenne olyan irgalmatlanul időigényes. Mert az a gyerek, akinek az együtt töltött minőségi idő az elsődleges szeretetnyelve, nem éri be csak a testemmel. Neki a lelkem is kell. Egész valómat, figyelmem 100%-át igényli-követeli. Nem lehet ülni mellette, és krumplit hámozni, zoknit párosítani, ne adj' Isten olvasni - vele kell lenni, a szó legteljesebb értelmében. Ha szerencsém van, lelkesíti a zoknipárosítás lehetősége, és akkor ő is segít - ha nincs, akkor vagy lemondok a párosított zoknikról, vagy vállalnom kell a szívettépő zokogást / hisztit / folyamatos, és egyre erősödő nyaggatást, hogy mostmáraztántényleg menjek alagutat építeni! No persze, minden gyerek csinálja ezt. Minden gyerek ezt csinálja. Ki többé, ki kevésbé. Ki meg állandóan.

Kíváncsi vagyok, a kicsi milyen irányba megy majd el... most még, csecsemőhöz illően, felvételt, érintést, babusgatást akar legesleginkább. De már látszanak a jelek: nagyon figyel, nagyon magyaráz, nagyon kacarászik, ha rá figyelek. Mondjuk, az megnyugtató, hogy már most hosszabb ideig elszöszöl egyedül ezzel-azzal, mint a nagytesója valaha is. Ám ha valamit akar, igen határozottan közli. Mi lesz ebből...?

Mindenesetre elhatároztam, hogy az egymásra figyelés igenis kölcsönös lesz. Uff. Én játszom-építek-sétálok-mesélek velük. Ők pedig majd folyamatosan mondják, hogy milyen ügyes-okos-szép vagyok :). A mamának is éreznie kell, hogy szeretik.

*Jut eszembe, anyanyelv: az elsődleges szeretetnyelvünk nem feltétlenül az, ami az anyukánké!

Család - anya beteeeeg?!

A betegszabadság nem szerepel az anya szerződésében. A munkaköri leírás 24 / 7 szolgálatot ír elő, ebbe nem fér bele mindenféle láz, fáradtság, köhögés, lelassulás és egyéb nyavalygások. Gyerekésszel nem felfogható semmilyen olyan jelenség, amikor a mama nem 100%-os. Egészen tisztán emlékszem rá, hogy annak idején az én gyerekeszemmel sem volt felfogható a dolog a saját mamám vonatkozásában. Persze, látja a gyerkőc, hogy anyja nyúzott, fáradt, hangja nincs (nem tud mesét olvasni), sállal a nyaka körül közlekedik (vánszorog) a lakásban is; valahol érzi is, hogy valami nincs teljesen rendben, oda is jön megölelni, puszit adni. Ám ettől még evidens, hogy a mamának tudnia kell odafigyelni, játszani, ellátni, ugrani, szeretgetni, kerengeni ésatöbbi.
(Vannak persze az extrém esetek, amikor valami akkora baj van, hogy még a gyerekek is azonnal átállnak kímélő üzemmódba. De ezek általában a valóban ijesztő állapotok - a gyerekeknek ehhez tévedhetetlen antennájuk van.)

Én szerencsére(?) nem vagyok annyira rosszul, hogy Dani felfüggessze a dackorszakot, így viszont nehezített a gyógyulás is. (Dávid fogzik. És mindenáron ülni akar. Csak hogy ne unatkozzak.) A következő, nagyon egyszerű következtetést szűrtem le a tapasztalatokból: gyakorlatilag bármit érdemes megtennem, hogy ne legyek beteg. Nem nekem találták ki ezt a dolgot két gyerek mellett. Amúgy elég jól bírom a betegséget, "jó beteg" vagyok - ha hagynak betegnek lenni. Márpedig a gyerekek nem hagynak, és ez elég skizofrén helyzet. Ideges és kiabálós is leszek tőle, az meg senkinek nem jó. Szóval kikúra és egészségfenntart, de izibe! Ezzel mindössze az a baj, hogy fegyelmezettebbnek kellene lenni hozzá...

Adventi naptár

Amikor a karrierista anyából kitör a kreativitás :)

Hozzávalók:

24 db gyufás skatulya
1 ív A2-es zöld kartonpapír
piros és zöld csomagolópapír
dekormatrica
olló, ragasztó, vonalzó

A skatulyák nálunk hűtőmágnest, matricát, lufit, óriásmazsolát és hasonlókat tartalmaznak, de persze csokival is kiváló lehet. Nekem egy délutánomba került megcsinálni, de ez különböző zavaró tényezőknek tudható be (családi ebéd, ebéd utáni családi beszélgetés, 2 db apró fiúgyermek sertepertélése, stb.) - ha zavartalanul tevékenykedhetek, szerintem 2 óra alatt tokkal-vonóval kész lett volna.

Elsején megy a gyerekszoba falára. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tartom vissza Danit attól, hogy rögtön kinyissa az összes "ablakot"...

Család - És mégis ki kel fel?

Nemrég írtam a kisgyermekes anyák és a pihenés kapcsolatáról. Erre mit mutat ma nekem a kisgyermekes apa?

Hangyát leegyszerűsítettnek érzem a cikket, arról nem is beszélve, hogy megint egy olyan kutatás, ami max. arra jó, hogy "tudományosan" is megerősítse, amit mindenki tud.

Lássuk be: egy anyatejmeghajtású gyerekhez muszáj az anyatejforrásnak felkelnie. Persze lehet fejni azzal a céllal, hogy éjjel apuka etessen cumisüvegből, és vannak helyzetek, amikor ez az aktuálisan nyerő megoldás. Mi is csináltuk Danival annak idején. Egy darabig. Szerencsére a gyerek elég hamar úgy döntött, hogy inkább átalussza az éjszakát, én pedig rájöttem, mennyivel egyszerűbb az élet, ha nem kell fejni. Mert ugyan sokszor felkelt az apja etetni, de bizony én végig (félig) ébren voltam - ma sem tudok úgy aludni, hogy valamelyik gyerek ébren van.
Dáviddal valahogy fel sem merült ez a megoldás. No persze, ő undorodva köpi ki a cumisüveget, függetlenül attól, hogy mennyire éhes, én pedig nem érzem szükségét, hogy erőltessem. Ellenben ő még most is kel éjszaka (de hajnalban mindenképp), tehát kelhetek én is, mert nem szeretek fekve szoptatni. Ha szerencsém van, fél éves korára a hajnali kelést is kitolja egy kicsit, és akkor hawaii lesz!
(Tápszeres babáknál persze eleve adott a lehetőség, hogy az éjszakai etetés(eke)t az atya intézze - hogy mennyire teszi, az más kérdés.)

Szóval az elején adódik, hogy az anya kel fel. Szerintem aztán ez hajlamos így maradni. A gyed/gyes alatt mindenképp ("apának pihennie kell, holnap dolgozni megy"), utána meg már pláne. Hiszen addig is a nő kelt fel. Persze vannak egyéb lehetséges hátterek és okok is - szintén a "mindenki tudja" kategóriából...

Én szerencsés vagyok. A 2D apukája hajlandó felkelni éjszaka, bár nem lelkesedik az alvásmegszakításért (én sem). Apróság? Sőt. Ez is része annak, hogy támogat. Én is dolgozom - ő is családozik. Így érezzük fair-nek. És nekünk ez működik.

"Neeeeeeem jön ki a Dani!"

Mármint a fürdőkádból. Természetesen. Ma este mindenre ez volt a válasz. "Neeem a Nárciszban van az üvi!" (Nagyijánál maradt a teásüvege); "Neeeem pohárból teát!"; "Neeeem megy a Dani fürödni!"; stbstbstb.

Bármely kétéves (+/- 6 hónap) szülőjének ismerős felállás: bármit mondasz - azonnali és hangos (alkalmanként földön fetrengéssel kísért) "neeeeem!" a válasz. Ha az ellenkezőjét mondod, arra is. Trükkös(?) szülők ki is használják ezt a helyzetet, és a gyerektől eleve az ellenkezőjét kérik annak, mint amit el akarnak érni. Nálam ez durván kiveri a manipulációs biztosítékot, én mindig azt kérem tőle, amit szeretnék. Ha nagyon nem hajlandó, akkor legtöbbször nem erőltetem, megmondom neki, hogy jó, akkor nem. Erre persze nála is beindul a dupla "neeem" - szóval a végén ugyanott vagyunk, de a kört akkor is meg kell futni. Idegőrlő a dolog néha, és irtó fifikásnak kell lenni, hogy a) elérjem, amit akarok; b) se én, se a gyerek ne kapjon idegrohamot közben.

Tény: sokszor engedek neki. Tulajdonképpen amiben csak lehet, engedem, hogy az legyen, amit ő akar. És régen rájöttem, hogy sokkal több dologban engedhetek neki, mint azt korábban képzeltem. Mert mi történik, ha ő lapozza a fényképalbumot? Ha nem fekve, hanem állva veszi fel a pelenkát? Ha valódi csavarhúzóval játszik? Annyi, hogy ez tőlem több odafigyelést igényel, és nehezebb megvalósítani, mintha azt és úgy csinálja, amit és ahogy mondok. Van azonban számos múlhatatlan előnye:

1. Minimalizálom a hisztit, amivel sok-sok idegsejtet, időt és hangszálat spórolok.
2. A gyerek megtapasztalja, hogy van hatása a körülötte lévő világra, beleszólhat a történésekbe - egy kétévesnek, aki éppen a kontrollt gyakorolja (vö. szobatisztaság), ez most nagyon fontos
3. Megtanul tárgyalni és egyezkedni. Megtanulja, hogy ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, akkor joga van szólni, akarhatja másképp, és képviselheti az érdekeit. És gyakorolja azt is, hogyan. (Neeeem földön fetrengve!)
4. Abban a néhány dologban, amihez viszont igenis ragaszkodom, sokkal határozottabb tudok lenni, és ő is sokkal inkább hajlandó elfogadni.

Szóval nekem ez a módszer bejön. Fárasztóbb; folyamatos odafigyelést, egyezkedést, és legfőképpen a másik (jelen esetben a gyerek) iránti maximális tiszteletet igényel. És egy kis elgondolkodást: mi is az, amit valójában el akarok érni? Azt, hogy legyen rajta pelenka, vagy azt, hogy fekve vegye fel a pelenkát? Ha valahova kétféleképpen is el lehet jutni, akkor miért ne legyen úgy, ahogy ő akarja? Most erről szól számára a világ. Akkor nosza - befektetek a jövőbe, és remélhetőleg lesz egy boldog, sikeres és hasznos gyerekem.

Tükröződik...

"Ott tükröződik a mama szemében a Dani!" - jelentette ki nem egészen két és fél évesem ma este a fürdés utáni öltözés közben.

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerek szókincse fényévekre van a kortársakétól. Egész nap hallgatom, amint folyamatosan kommentál mindent, szép, kerek, összetett, nyelvtanilag helyes magyar mondatokban. Tudom, hogy rendszeresen használ olyan szavakat, mint tulajdonképpen, fűtőház, vagy ropogtat, és a jelentésükkel is tisztában van. De a fenti mondattól lehidaltam.

Nemcsak arról van szó, hogy milyen szavakat ismer és használ. De hogy mit meg nem lát!? Mikre oda nem figyel! Őrület. Mert hiszen ott tükröződsz a másik szemében, amikor rád néz, de legtöbbször a felnőttek sem veszik ezt észre, nemhogy a kétévesek. Bár már többször megállapítottam, hogy az újszülöttek a legbölcsebbek mind közül, utána csak butulunk, de akkor is...

Olvadozom a büszkeségtől. És borzongok is. (Ismét) megérintett a felelősség: kincset kaptam, megőrzésre és fényesítésre. Elég vagyok én ehhez?

Család - mivé nevelem a gyerekeimet?

Olvasgatok. Ez már önmagában luxus két kicsi mellett. Ráadásul "szülőképző" könyvet, ami pláne luxus. Mindenesetre találtam benne egy érdekes feladatot: jövőt kell álmodni a gyereknek. Nem, ez nem azt jelenti, hogy most jól kitalálom, hogy hogyan nézzen ki, mit tanuljon, miről mit gondoljon, milyen lányt vegyen feleségül és hány unokát nemzzen nekem. Sőt. A kifejtő kérdés így hangzik: "mi is az, amit szülőként el akarsz érni?"

Én, kérem szépen, készültem - már Dani születése előtt is gondolkodtam azon, hogy mit is akarok elérni, mint szülő. Mikor tekintem magam sikeres szülőnek? A választ leginkább így lehet megfogalmazni: akkor, ha megadtam neki mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a potenciálját kibontakoztathassa. Vallom, hogy szülőként az a feladatom, hogy a tőlem telhető legjobb érzelmi, intellektuális, anyagi, stb. hátteret  biztosítsam a gyerekeimnek ahhoz, hogy mindazokat a képességeket, tehetséget, indíttatást (életfeladatot?), amit magukkal hoztak, meg tudják valósítani.

Más szóval: lehetőségeket akarok adni nekik. Megoldásokat nem. Azt szeretném, hogy megtalálják a saját megoldásaikat.

Idáig tiszta. A részleteken eddig nem nagyon gondolkodtam, most a könyv kapcsán indultak el a kerekek ott bent. Mégis, milyen az az ember, aki a fent felvázolt hátteret megkapja? Ha úgy működik a dolog, ahogy azt én szeretném, mi lesz az eredmény? És mi benne az, ami az én részem, amiért én tudok tenni? (A maradék úgyis a fiúk dolga)

Szóval, a célszemély:

1. BOLDOG - a saját definíciója szerint. Elégedett az életével, a világban elfoglalt helyével. Tisztában van azzal, hogy a szmájli nem az idő 100%-ában lebeg a feje felett, és képes ezt elfogadni. Képes magát 'boldoggá tenni', megtalálni azokat a (legális és erkölcsileg elfogadható) módokat, melyekkel a saját boldogságát biztosítani tudja.
   Amit én tehetek: példát mutatok, és tudatosítom benne, hogy a boldogsága elsősorban rajta múlik, nem a környezeten.
2. SIKERES - ismét csak a saját mércéje szerint. Meg tudja határozni, hogy neki személy szerint mi jelenti a sikert, ennek eléréséért dolgozik, és tudja azonosítani a részsikereket is. Tud örülni a sikerének, elismeri a saját teljesítményét, nem érzi cikinek, ha büszke arra, amit elért (de persze nagyképű hólyaggá sem válik).
   Az én részem (az örök példamutatáson túl): segítek neki megtalálni a saját siker-definícióját, segítek felismerni a saját (és mások!) sikereit, támogatom abban, hogy a céljaiért dolgozzon.
3. HASZNOS* - amit hozott, és amit kapott, azt a világ és a társadalom hasznára fordítja. Ennek nem kell terézanyai szintű és hatású tevékenységnek lennie, ha a saját környezetében 'hat', az is bőven jó. Tálentumok, tálentumok...
   Anyjuk: mutatja a példát bőszen.

Most ennyi jutott eszembe... így újraolvasva, nem kis feladatot adtam magamnak... no, nem baj,a kihívások motiválnak, a kaland halad, visszacsinálni nem lehet - 20 év múlva jelentek.

* Lehet, hogy mostanában túl sok Thomas-t nézek?