Messze-messze, az óperenciás tengeren is túl. Olyan messze, hogy a papa egy egész napot repült a repülővel, amíg odaért. És most egy jó darabig ott is marad. Majd hazajön, persze, de az nem este lesz. Sokat kell addig aludni.
Azt nem tudom, Daniban mennyire tudatosult, hogy ez pontosan mit is jelent, de azért vannak fenntartásaim. Eddig egy esti és egy hajnali nyűglődéssel megúsztuk, és kicsit zaklatottabb, anyásabb a szokottnál. Majd kiderül, hogy pár nap papátlanság után mit tesz.
Hat hét a papaszünet, addig szalma vagyok, két gyerekkel. Napközben rengeteg segítségem van, a dolog két neuralgikus pontja a reggel és az este. Ma két órába telt, mire mindhármunkat felöltöztettem. Persze alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt, és igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne veszítsem el a türelmemet (ami kiabálásban szokott megnyilvánulni) - nem mondom, hogy mindig sikeres vagyok. Nagyon szeretnék mindkettőjükre maximálisan odafigyelni, és maximálisan válaszkész lenni (értsd: reagálni, és azonnal, de legalábbis minél hamarabb), és nagyon nehezen viselem, hogy ez minden jel szerint nem megvalósítható. Vagy én csinálok valamit rosszul.
Ahhoz, hogy a napi logisztikát kezelhetővé tegyem, kénytelen vagyok újabb szabályokat bevezetni és szigorúan betartatni (úgy mint: felkelés után azonnal tessék bilire ülni - ellenkező esetben 85% az átpisilés esélye, és most, hogy rossz a mosógép, pláne nem fér bele, hogy minden nadrág pisis legyen; reggel felöltözünk - nem, nem lehet pizsiben kimenni, ahhoz hideg van, és zoknit is muszáj venni, a -10 fokos tappancsok betegséghez vezetnek; stb.). Talán meglepő, de egyáltalán nincs kedvemre a kiképző őrmester szerepe. Sokkal szívesebben hagynám, hogy a gyerek csupasz hátsóval rohangáljon, és akkor öltözzön fel, amikor szükségét érzi. Tudatában vagyok azonban, hogy azon a földrajzi szélességen, ahol Budapest fekszik, ez januárban még egy fűtött lakásban sem bölcs dolog. Azt is tudom, hogy egy 2,5 évesre nem feltétlenül hatnak az észérvek. Marad tehát a szülői tekintély és erőfölény, valamint az érzelmi érvek. Csakhogy az előbbi könnyen veszekedéshez és ordításhoz vezet ("Neeeeeem öltözik fel a Daniiii! Most nem kell!"), az utóbbitól pedig tartok, mert sem a bugyuta kérlelést ("Naaaa, a mama kedvéért..."), sem az érzelmi manipulációt ("Szomorú leszek, ha nem öltözöl föl") nem bírom. Ellenben valóban rosszul esik, hogy késhegyre menő vitákat kell folytatnom vele egy harisnya vagy pulóver felvételén.
Mindig visszajutok az alapkérdéshez: igen, egy gyereknek kellenek a korlátok (határok), akkor érzi magát biztonságban, akkor tud kiegyensúlyozottan fejlődni. Ebben kb. minden pszichológus egyetért, és a saját szülői tapasztalatom is megerősíti. Csakhogy: hol legyenek ezek a határok? Meddig engedjem / engedhetem elmenni a gyereket? Mikor kell változtatni a határok helyén? Hogyan alakítsak ki olyan "játszóteret", ami minden érintettnek megfelel (mert ugye van itt egy féléves is, aki a fent vázolt körök alatt egyelőre magára vagyon hagyatva - és akkor az anyjukról már nem is beszéltem)? Nem mondom, hogy nincsenek ötleteim, és alkalmazható technikáim. Csak tuti válaszom nincs. Irigylem azokat, akik minden ilyesmiben olyan biztosak (vagy legalábbis annak tűnnek).
Majd még jövök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése