A szeretet útjai

Amióta Gary Chapman előjött az öt szeretetnyelvvel, minden pár-, család- és szülőfelkészítő könyvben, tanfolyamon, műsorban ezt nyomják. A dolog lényege az, hogy míg mindenki vágyik arra, hogy szeretetet kapjon - és persze ad is a maga módján - a szeretet megnyilvánulási formája, kifejezőeszköze mindenkinél más és más. És persze evidensnek vesszük, hogy a mi szeretetkifejezési módunkat (szeretetnyelvünket) a másik érti - és viszonozza. Na, ebből szoktak lenni az nagy konfliktusok. Mert amíg valaki (mondjuk szerény személyem) számára a dicséret, az elismerés, a megerősítő szavak jelentik (elsősorban) "a" szeretetet - addig könnyen lehet, hogy a másik (vegyük pl. a nagyobbik gyerekemet) akkor érzi, hogy szeretve van, ha sokat-sokat-sokat-...-sokat játszunk, sütünk-főzünk, mesélünk, sétálunk - tökmindegy, de legyünk együtt. Nem mintha nem érteném-beszélném ezt a nyelvet is - csak, mondjuk úgy, ez nem a szeretet-anyanyelvem.*

Nem is lenne a dologgal semmi baj... ha nem lenne olyan irgalmatlanul időigényes. Mert az a gyerek, akinek az együtt töltött minőségi idő az elsődleges szeretetnyelve, nem éri be csak a testemmel. Neki a lelkem is kell. Egész valómat, figyelmem 100%-át igényli-követeli. Nem lehet ülni mellette, és krumplit hámozni, zoknit párosítani, ne adj' Isten olvasni - vele kell lenni, a szó legteljesebb értelmében. Ha szerencsém van, lelkesíti a zoknipárosítás lehetősége, és akkor ő is segít - ha nincs, akkor vagy lemondok a párosított zoknikról, vagy vállalnom kell a szívettépő zokogást / hisztit / folyamatos, és egyre erősödő nyaggatást, hogy mostmáraztántényleg menjek alagutat építeni! No persze, minden gyerek csinálja ezt. Minden gyerek ezt csinálja. Ki többé, ki kevésbé. Ki meg állandóan.

Kíváncsi vagyok, a kicsi milyen irányba megy majd el... most még, csecsemőhöz illően, felvételt, érintést, babusgatást akar legesleginkább. De már látszanak a jelek: nagyon figyel, nagyon magyaráz, nagyon kacarászik, ha rá figyelek. Mondjuk, az megnyugtató, hogy már most hosszabb ideig elszöszöl egyedül ezzel-azzal, mint a nagytesója valaha is. Ám ha valamit akar, igen határozottan közli. Mi lesz ebből...?

Mindenesetre elhatároztam, hogy az egymásra figyelés igenis kölcsönös lesz. Uff. Én játszom-építek-sétálok-mesélek velük. Ők pedig majd folyamatosan mondják, hogy milyen ügyes-okos-szép vagyok :). A mamának is éreznie kell, hogy szeretik.

*Jut eszembe, anyanyelv: az elsődleges szeretetnyelvünk nem feltétlenül az, ami az anyukánké!