2011. március 17., csütörtök

Repülünk!

Ááááááááááááááááááááá. Uhhhhhh. Brrrrr. Öhöm. Szóval...

...kaland volt. Ahogy M. megjegyezte: szintet léptünk. Mindannyian. In WOWspeak: lots of XP, no loot. 18 órás utazás (bruttó), ebből 12 a levegőben, 6 órás időeltolódás.

Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva az angol nemzeti légitársaság gyerekbarátságától. Korrektek voltak mindkét gépen, de semmi több - inkább az volt az érzésem, hogy tehernek, pluszmunkának élik meg, hogy vagyunk (nem mi voltunk az egyetlen kisgyerekkel utazók). Ezzel csak az a bajom, hogy az össz. pluszmunkájuk az volt velünk, hogy Dávid gyerekülését letettük hátul, illetve egyetlen egyszer hátramentem, és megkértem őket, hogy melegítsék meg a bébiételt. Ja, és Dani teljes kétszer (a 12 óra alatt) végigsétált a folyosón. Ezenkívül ezért fizetik őket, in my book a flight attendant is paid to attend to flyers. Morc. Pedig mondtam, hogy először utazom gyerekekkel, de semmi segítőkészséget nem tapasztaltam. Kedvenc mozzanatom: szállok be a gépbe, ott áll a légiutaskísérő (férfi) és a csomagszállító (férfi), és mozdulatlanul nézik, ahogy a 7 hónapossal a kezemben próbálom becsukni a babakocsit, amit az ajtónál le kell adni. Annyit sem mondtott a pasi, hogy a gyerekülést felvihetem, a csomagos srác javasolta. Mivel mindkét gép totál tele volt, a tapasztaltabb utazóktól kapott tippet, miszerint kérj / foglalj el még egy szabad ülést, nem lehetett megvalósítani.
Tapasztalatok összegzése: a légitársaság(ok?) nincs(enek) igazán felkészülve a kisgyerekkel utazókra, és nem is kedvelik különösebben a célcsoportot. Persze, van pelenkázó a vécében (keskeny és kemény), és hajlandóak külön térítés nélkül szállítani a babakocsit (igaz, a babakocsisnak feladható csomag nem jár).

Persze megoldottuk, és Amerika felé félúton már egész jó volt a rendszer: Dávid gyerekülésben az egyik ülésen, Dani keresztben az ölünkben - alszik. Amíg ébren vannak, kicsit bonyolultabb a dolog, mert szórakoztatni kell őket. Egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok a fiúkról: végtelenül türlemesen, együttműködően, kitartóan viselték a tortúrát. Mentek, nézelődtek, segítettek, egyszóval angyaliak voltak.

Egy ponton viszont szavam sem lehet: Heathrow-n a biztonsági ellenőrzésnél előrevették a gyerekeseket (Ferihegyen nem), és nagyon normálisan is csinálták. A mellettem levő anyuka nem biztos, hogy egyetértett ezzel, mert ragaszkodtak hozzá, hogy bontsa ki és kóstolja meg a bébiételeket, és -italokat, és a dobozos babatejet nagyon nem akarta kinyitni. Én is kóstoltam, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt üveges bébikaját vittem (egyáltalán, kinek jutott eszébe nem visszazárható kiszerelésben árulni babakaját?!).

Az amerikai bevándorlásnál nincs ilyen kedvezmény, mindenki állja csak végig. Érdekes módon, helyi idő szerint este tízkor (otthon hajnali négy) valahogy eszembe sem jutott, hogy előre akarnék menni, csak mentem szépen előre a kordonok között, á la vak ló. Jóóóól kikérdezgettek minket, begyűjtötték az összes ujjlenyomatunkat és retinaszkenneltek, mindezt kellően morc pofával, de végül bebocsájtást nyertünk. Az iráni taxisofőr, aki a reptérről a lakásig hozott minket, roppant helyes és segítőkész volt, ellenben láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy a kezét a kormányon tartsa. A washingtoni körgyűrűt éppen több helyen is felújítják, a sávelhúzás-szlalom kifejezetten extrém sport.

Mindenesetre megérkeztünk, egyben, mostanra már a jetlag-et is egész jól leküzdöttük, bár Dávid még mindig hajnali ötkor kel. További washingtoni tapasztalatok később.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése