Pléjgránd

Leánykori nevén tot lot. Úgyis mint játszótér. A környéken kettő is van, és jelentem, a lényegi dolgokban nem tapasztaltam különbséget: a gyerek itt is játszanak, itt is huzakodnak, és itt sem akarnak hazamenni. A játékok nem jobbak és nem rosszabbak, mint otthon. A közelebbi a "high tech" hely, csúzdákkal, gondosan megkomponált 'fejlesztő' játékokkal és puha gumiborítással, a távolabbi meg az, ahol a sok gyerek van, homokozóval, hintával, és hasonló "hagyományos" cuccokkal.

Persze vannak a magyar szemnek új dolgok is. A héten találkoztam például az első verébbel. Nem mintha nem lenne egy rakás madár a környéken, de azok mindenféle, általam ismeretlen vörös begyű fajtákhoz tartoznak. Ezen kívül a játszótéri anyukák között többségben vannak a bébiszitterek. És - ami számomra a legizgalmasabb -, bár Washington DC lakosságának túlnyomó része feketebőrű, a bébiszitterek szinte mind spanyolajkúak. Nem véletlenül - mert szigorúan spanyolul beszélnek a gyerekekhez, egyértelműen nyelvtanulási céllal. Őszintén szólva, ezért a tényért irigylem az ittenieket. Tök jó lehet úgy felnőni, hogy egy második nyelvet is beszél az ember, ráadásul gyerekként elsajátítva. No persze, a fenti játszótér Georgetownban van, ami kb. a Rózsdombnak felel meg: itt laknak a gazdagok és szépek (de főleg a gazdagok), ők nyilván válogathatnak a bébiőrök között. Vagy: amint az a bejárati kapura ki is van írva, a játszóteret a használói tartják fent - értsd: a helyi lakosok civil szervezete -, ami nem csak azt jelenti, hogy mindenki felelős azért, hogy a játszótér szép és rendezett és használható legyen, hanem kezdeményező hozzájárulást is. Amikor a héten a csúszdához vezető falépcsőn eltört egy deszka, az anyukák magától értetődően kiszedték, elvitték, és ha jól értettem, valamelyik apuka hoz majd újat. Ezt mondjuk imádom az amerikaiakban: ha valami van, megoldják, nem azon nyavalyognak, hogy kinek kellene megoldania. A játékok ugyanúgy közhasználatúak, mint otthon (vagyis mindenki bedobja a dolgait a közösbe, és a kölkök az esetek többségében nem a saját cuccaikkal játszanak). A helyi problémamegoldási divatot is bírom: amikor "helyzet" van, első körben a következő kérdést teszik fel a gyereknek (ilyen-olyan variációkban): "hogy lehetne ezt a helyzetet megoldani?" Nyilván egy kétéves még nem feltétlenül jön elő nyer-nyer megoldásokkal (bár láttam már olyan húzásokat, amiket ajánlanék sok nagyonokos felnőtt figyelmébe, szóval vigyázzunk az általánosításokkal!), de a hozzáállás roppant szimpatikus. Ha nem jön be, még mindig ott a jó öreg tekintélyelv, amit a amerikai gyerekek mintha jobban tisztelnének, mint magyar kortársaik. Tény, hogy nem igazán láttam itt hisztiző gyereket. Ordítás persze van, főleg egymással a homokozójátékok használati joga vagy a tűzoltóautó sofőrülése felett, de hiszti a szülőkkel vagy a bébiszitterrel nem jellemző. Kíváncsi vagyok, mi a titkuk... 

Washington DC felnőtt szemmel amúgy - úgyis, mint a világ első számú szuperhatalmának fővárosa - nos, meglehetősen... szürke. Olyan... semmilyen. Félreértés ne essék, nagyon tiszta, rendezett, tervezett, karbantartott. Talán kissé túlságosan is. Nekem hiányzik belőle a karakter. Kíváncsi vagyok, vajon ez a "kompromisszumos fővárosság" eredménye-e, és Canberra, Ottawa és társaik is hasonlóan néznek-e ki. Mert ami a kormányzati hatékonyságot, imidzset és üzenetet illeti, csillagos ötöst érdemel: vonalzóval megtervezett, négyzethálós utcaszerkezet (egy-két diagonálisan haladó főúttal, hogy ne legyen olyan unalmas), látványos kormányzati negyed, azonos (neoklasszicista) stílusú épületekkel, megfelelő mennyiségű zöldfelület, és az egy légköbméterre jutó legnagyobb helikoptersűrűség, amit valaha láttam.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért - kifejezetten élhető hely. Mert tiszta, mert rendezett, mert jó a közbiztonság és az infrastruktúra (bár, aki még egyszer fikázza a BKV-t, azt beutalom egy itteni metrótúrára!).Az időjárás mondjuk... március végén 5 fok körül volt a nappali hőmérséklet, ami szerény véleményem szerint felháborító. Ez, végülis, nem az északi sark. Most, így április elejére egész a 9 fokig tornáztuk fel magunkat! Holnap állítólag 22 fok lesz. Hiszem, ha látom.

Így persze ritkábban jutunk el játszótérre, mint szeretném. Szerencsére a gyereknek több esze van, mint nekem, és kiválóan megoldja a saját szórakoztatását házon (figyelem, nem lakáson!) belül is. Az épületben van (és itt most a gyerekszórakoztatási szempontból jelentős dolgok következnek): négy lift, sok-sok gommbal; lépcsőház, minden emeleten tűzcsappal; három szintnyi mélygarázs, az ehhez tartozó autómennyiséggel; edzőterem, mindenféle izgalmas géppel, valamint vicces fejeket vágó bácsikkal és nénikkel; belső udvar; tetőterasz, rajta körbe futópálya; több kilométer folyosó; klubszoba, kávéfőző géppel és két Macintosh-sal; ezenfelül postaszoba, a tízemeletnyi lakáshoz tartozó postaládákkal. Számos délutánt eltöltöttünk már a ház felfedezésével, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt én legalább annyira élvezem, mint Dani. Mostanra ismerem az összes tűzcsap és tűzjelző helyét (ezt itt nagyon komolyan veszik, tele velük a ház), az összes vészkijáratot, a hátsó lépcsőházat és a személyzeti bejárót. Ja, az egész ház akadálymentes, így van, hogy Dávid babakocsival jön (hátibabával nehéz súlyzózni, bár örömmel állapítottam meg, hogy a hátizmaim erősebbek, mint azt én hittem).

Egyébként az egész város (igen, a metró is) 99%-ban akadálymentes, tele is van babakocsikkal. Hordozott babát inkább csak kenguruban látok, tegnapelőtt csíptem el egy Close-ba burkolt minit a játszótér mellett. Az itteniek olyan amerikai módra nagyon barátságosak, a gyerekekkel különösen. Tök ismeretlenül rámosolyognak a fiúkra, köszönnek, beszélgetn(én)ek pár szót. Először kicsit meglepődtem (bár elvben tudom, hogy itt ez a szokás, mégis furcsa volt), de ma már egész jól kezelem, és jól is esik. Sokkal kellemesebb néhány barátságos szót váltani, mint mufurc képpel nyomulni az utcán. Persze ez nem életre szóló barátságok kezdetét jelenti, egyszerű, mindennapi udvariasságról van szó. Dani tőle szokatlanul félénk és zárkózott, azt gondolom, zavarja (furcsának találja, mittudomén), hogy nem érti, amit mondanak neki. Mostanában egy-egy szimpatikus néninek már be szokta mutatni a családot (Dávidot, magát és engem), persze magyarul, de beszélgetésbe még nem nagyon elegyedik velük (mint azt otthon tenné). Ha tovább maradnánk, akkor forszíroznám, hogy angol közegben legyen, többet halljon angol szót, de így nem látom értelmét. Majd máskor.

Most viszont megyek, és szerzek magamnak valami bűnöset, mert mindkettő alszik, és ezt ki kell használni. Még nem tudom, mi lesz az... Starbucks kávé... igazi chocolate chip cookie... friss ananászszelet... gránátalmamag (kiszedve, és tálalva)... jelly bean (ja, az nincs itthon)... vannak itt kérem számosan jó dolgok is ;)