Karrierista anya dolgozik

Az úgy volt... hogy a gyerekprojekt előtt volt ám nekem munkám. Sőt, mi több, hivatásom. Fiatalok nem-formális oktatásával foglalkozom, és mielőtt valaki elszalad, fordítok: nyári táborokat, (nemzetközi) ifjúsági cseréket, képzéseket, önkéntes programokat szervezek azzal a céllal, hogy egy csomó mindent, amit formálisan (= iskolában) nem lehet, vagy csak nem szoktunk tanulni, lehessen. Vigyázat, hangzatos szavak jönnek! - önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés, projektmenedzsment, kezdeményezés, stbstbstb. A hangsúly itt nem annyira az élményen van, bár az is fontos, sőt jó, sőt kell - hanem azon, amit és ahogyan tanul belőle az ember. Egyszerre egyszerűbb és bonyolultabb, mint ahogy hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki.

Hivatásom az most is van, csak a munkám kevesebb - lássuk be, két kisgyerekkel az ember nem tart tíznapos nemzetközi kompetenciafejlesztő tréninget. Bentlakásos, tíznapos [...] tréninget. Kivéve, ha (és ez itt a reklám helye) az Egyesek Ifjúsági Egyesületnél dolgozik. Dolgozott. Mivel a ködös Albionban nem kapkodtak utánam az ifjúsági szervezetek (úgy kell nekik!), belefért a nyaramba, hogy hosszabb időre hazamenjek Magyarországra. Naná, viszem a gyerekeket nagyizni, balatonozni, meg túrórudizni. Mivel mondern, 21. századi nőként viselkedtem, és a GYED alatt is tartottam a kapcsolatot a munkahelyemmel (értsd: önkéntes alapon gyakoroltam a hivatásomat mindvégig - lásd projektek menedzselése meg elnökösködés meg hasonlók), sem a pikszisből, sem a gyakorlatból nem estem ki. Így, amikor felmerült, hogy a fiúk már elég nagyok, nekem meg tréningelvonási tüneteim vannak, nem azt tárgyaltuk meg a kollégákkal, hogy miért nem tudok mégsem tréninget tartani (Anglia, tíz nap, bentlakás, 4,5 éve csináltam utoljára), hanem azt, hogy hogyan fogjuk megoldani.

Megoldottuk - két(!) nagymama, egy szuperjófej tréning team és egy még szuperjófejebb csoport segítségével. Nagyon élveztem, nagyon elfáradtam benne, és nagyon sokat tanultam belőle. Zanza:

1. Még mindig értek ahhoz, amit csinálok. Sőt, sok szempontból jobban értek hozzá, mint 4,5 évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy azóta nem tartottam ilyen tréninget (másfélét, rövidebbet igen), rengeteget fejlődtem, és tanultam a GYED alatt. Ennek része volt a coachképzés is - de döbbenetes módon, a legtöbbet valószínűleg az anyaságból tanultam.  Nem is annyira a gyerekeimtől, hanem abból, hogy (és ahogy) az anyjuk vagyok. Megértem-beértem. És remélem, hogy ez a folyamat folytatódni fog. Ilyen szempontból talán szerencsésebb vagyok az átlágnál: a szakmám és az anyai szerepem erősítik egymást.

2. Mindezzel együtt azért kijöttem a gyakorlatból: az a fajta mentális állóképesség (mental fitness), ami ehhez a nagyon intenzív programhoz szükséges, bizony nem volt meg bennem. Hamar elfáradtam agyilag, és ezt 40 fiatal mellett nem engedheti meg magának az ember. Nem véletlenül van a szokásosnál nagyobb team az ilyen tréningeken (na jó, a módszer miatt is, de azért is, hogy egymást kisegítsük) - örök hálával tartozom a többieknek, amiért olyan könnyedén és profin beugrottak / kisegítettek, ahogy tették. Ezzel nem nagyon van mit tenni, edzeni kell - azaz sok tréninget tartani, hogy visszajöjjön az állóképességem.

3. A családot nem lehet kikapcsolni. Akár velem vannak, akár a világ túlsó végén, tíz napra nem lehet 'pause'-t nyomni rájuk. Nagymamák ide, nyaralás oda, a család valamilyen formában jelen lesz a munkám során, akár fizikailag, akár kérdések, döntések formájában. És nem mondhatom azt, hogy most a nagyik vagy apátok foglalkozzon ezzel. Ezt bele kell kalkulálnom, és fel kell készülnöm rá. Plusz energia, plusz idő, de ez van.

4. Igenis be lehet vinni egy négy- és egy kétévest egy kompetenciafejlesztő tréningre. Dani kiválóan beilleszkedett, segített tréninget vezetni, összehaverkodott egy csomó emberrel, általában remekül érezte magát, és a tréninghez is hozzátett. Dávid körbeimádtatta magát, és kommunikációra bírt olyanokat is, akikkel amúgy lehet, hogy két szónál többet nem beszéltem volna. Számomra megnyugtató a tudat, hogy abban, amit csinálok, igenis lehet nekik olyan helyet-feladatot-funkciót találni, amivel nemhogy hátráltatnák, épp ellenkezőleg: segítik a munkámat. Ez azért extrán fontos, mert ha egyszer Angliában is elkezdem ezt csinálni, őket tennem kell valahova, és itt nincsenek nagymamák. A módját persze ki kell találni, de most már bizonyítékom is van arra, hogy megoldható.

5. Ez nekem kell! Ebben mondjuk nem volt semmi újdonság, csak az ismételt megerősítése annak, hogy hivatásom van, nem (csak) munkám. Elfáradtam, nem volt tökéletes, amit csináltam, de jó volt, feltöltött, és a visszajelzések alapján a résztvevőknek és a teamnek is tudtam valami értékeset adni. És akkor már megérte.

MÉÉÉÉÉÉG!