A szuperszülő - avagy, miért szeretnék vámpír lenni?

Két hete a könyvesboltban belelapoztam Stephenie Meyer Alkonyat-sorozatának utolsó kötetébe. Addig nem igazán vettem tudomást róla, nem vagyok egy vámpír-fan. Ezek viszont jó könyvek. Nem állnék neki kielemezni, miért gondolom ezt, legyen elég két - számomra - kulcsfontosságú tényező. Egy: nem tudtam letenni, és végül négy nap (izé... éjszaka) alatt kiolvastam mind a négy kötetet. Kettő: elindította a hangyákat az agyamban egy csomó dologgal kapcsolatban. Ebbe a blogba egy konkrét téma illik a sokból: elmesélem nektek, miért szeretnék (Meyer-féle) vámpír lenni.

A legfontosabb: nincs szükségük alvásra! Azt hiszem, egyetlen, 6 év alatti gyerekekkel rendelkező szülőnek sem kell tovább magyaráznom. A többiek kedvéért: amikor a kis trónörökös(ök) átveszi(k) az uralmat, a te magánidőd megszűnik létezni. Először a folyamatos szoptatás miatt, később az ébrenlétük alatti 100%-os készültség miatt estére hullafáradtan zuhansz az ágyba. A fizikai és szellemi fáradtságot növeli, hogy saját kedvtelésekre, lazításra az első 3-4 évben nem igazán van idő. (Mármint, ha te vagy velük az idő nagy részében. Akinek bentlakó bébiszittere van, az persze más szitu.) Persze az ember igyekszik megoldani, de milyen király lenne már, ha éjszaka minden ilyet el lehetne intézni! Nemcsak, hogy nem lennék fáradt, de még olvasni is lenne időm!

Aztán ott van a természetfeletti gyorsaság. Alice-nak semmibe nem kerül egy délután alatt teljes partidíszbe vágni a Cullen-házat az érettségi bulihoz, amire az egész évfolyamot meghívta - és másnap délre már a takarítással is megvan. Ha ilyen sebességgel tudnék rendet rakni, takarítani, mosogatni és vasalni, egy szavam sem lenne gyerekeim játék-szétszóró mániájára.

Az olyan apróságok, miszerint nem fáznak és nincs melegük sem (se fűtésszámla, se légkondi); nem esznek emberi kaját (írjuk a havi költéseinket, tehát pontosan tudom, hány százalék megy el bevásárlásra); nagyjából elpusztíthatatlanok (se gyógyszer, se kórház); iszonyú sebesen közlekednek (benzin? minek!) már szinte nem is számítanak az első kettő mellett.

Tisztában vagyok ugyan vele, hogy Meyer számára nem ez volt az elsődleges szempont, amikor kitalálta a vámpírjait, de nem hagy nyugodni a gondolat... neki is van három gyereke... ki tudja?

1 + 3 = ???!!!

Nőnek a gyerekeim. Az egyik 3 éves, a másik 1. Ez nem tűnik soknak, mégis rácsodálkozom - főleg a babaruhák dobozolása közben. Már ekkorák?! Még csak ekkorák?!

Gyönyörűek. Zabálnivalók. Őrjítőek. Tele van a fejem ősz hajszálakkal, ezeket egyértelműen az ő számlájukra írom. Több, mint egy éve nem aludtam 5 óránál többet egyhuzamban - az átlag 3-4. Okosak. Ügyesek. Minden szét- meg összeszerelnek (ez utóbbi az igazán nagy szó). Kirámolnak és berámolnak. Porszívóznak, söpörnek, mosnak, mosogatnak (prémiumot fogok kérni a menyeimtől). Homokoznak, csúszdáznak, motoroznak, bicikliznek. Ölik egymást - leginkább a nagy a kicsit, bár mostanában már a kicsi is odacsap néha. Hisztiznek és dühöngenek, ha nem az van, amit ők akarnak. Dani inkább hisztizik, Dávid ellenben dühöng.

Egy pillanat saját időm sincs, ha velük vagyok, és ez nem túlzás. Közeli ismerőseim és munkatársaim pontosan meg tudják mondani a reakcióidőmből, hogy van-e éppen nagyibölcsi - ha nincs, napokig nem nézek e-mailt sem. Ez van, ezt dobta a gép, ahogy mondani szokták. Azért, amikor a játszótéren nagymamák tudálékosan előadják nekem, hogy ez a legjobb időszak az életben, és maradjak otthon, amíg csak lehet, össze kell szorítanom a fogamat, hogy vitába ne kezdjek velük. Nagyon jó időszak, egyetértek. De azért remélem, hogy a többi időszak is ugyanilyen jó lesz - amikor lehet majd velük hosszabb kirándulásokra meg múzeumba menni; társasjátékozni és kártyázni; könyvekről, újságcikkekről, filmekről beszélgetni és vitatkozni; világot megváltani ésatöbbi. És a 24 órás folyamatos szolgálat is fárasztó. Aki mást mond, hazudik, vagy soha nem próbálta.

Ez persze nem von le semmit a dolog élvezeti értékéből. Aláírom: nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az ember saját csöpp gyereke először küzdi le a kanapé és az étkezőasztal közötti hatalmas (cirka 2 méteres) távolságot. Amikor átöleli a nyakamat. Amikor a kicsi szoptatás közben elvigyorodik. Amikor őrjöngök valami miatt, és a nagy odajön, hogy "Mama, semmi baj! Minden rendben!", és megsimogat. Amikor tűzoltót játszik, és a lakásban rohangálva végigmegy az összes előírt lépésen és felszerelésen. Amikor olyan kifejezésekkel jön, mint 'riasztási adatlap'. Amikor saját legnagyobb meglepetésemre ráébredek, hogy igenis tudok fejből mesélni, mesevilágot rögtönözni! Teljes szakmai felelősségem tudatában állítom, hogy a GYED simán ver bármilyen személyiségfejlesztő tréninget.

Dani ősztől ovis lesz - felvették végül, nem kis küzdelem, fellebbezés, protekció árán. Eddig lelkesen készült rá, mostanában inkább azt mondogatja, hogy nem akar menni. Hogy ez azért van-e, mert nem oda vették fel, ahova jelentkeztünk, és ahova nagyon készült; vagy azért, mert rájött, hogy ott nem velem lesz, sőt nem is nagyikkal, nem tudom. Ő mindenesetre állítja, hogy azért nem akar menni, mert ott nem lehet cumisüvegből inni és pelust hordani. Hozzáteszem, szobatiszta és pohárból iszik. Kivéve, amikor rájön, hogy ő üviből, és csak üviből hajlandó. Végül abban állapodtunk meg, hogy megbeszéli a dadus nénikkel: ha ők hajlandóak neki cumisüveget mosni, tőlem viheti az üvijét az oviba is. És igen, komolyan gondolom. Ha (aminek nem sok esélyt adok) valami módon meg tudja győzni a dadus néniket, én bizony a kezébe fogom adni a cumisüveget, vigye.

Dávidnak a bölcsi esélytelen volt, annyira nem is bánom, még nem szívesen adtam volna be. Így neki marad a nagyibölcsi, nekem meg a rugalmas munkaidő, otthon dolgozás, gyerek irodába hurcolása. Valamit majd kitalálunk. Ja, még nem mondtam? Szeptembertől dolgozom...

Muffinózó és kabriós...

...avagy egy majdnem három éves (nem csak) nyelvi leleményei

Dani, a tűzoltó: apjuk kb. mindenre allergiás, ami pollent bocsát ki. Nemrég Hollókőn voltunk, eredmény: bedagadt, vörös szemek. Hétfőn M. lamentál, hogy begyulladt a szeme - erre Dani: "kigyulladt a papa szeme! El kell oltani!"

Dani, a környezetvédő: a horgászós játékot az alábbi módi szerint játsszuk: mama összerakja a tengert, Dani belehorgássza a halakat. Szigorúan csak befele.

Dani, az autószerelő: családi autónknak leszakadt a kipufogója, szervizbe kellett vinni. Fiatalember jelent a szerelő bácsinak: "Elromlott az autó pöfögője!"

Dani, a közlekedési rendőr: két autó egyszerre akart betolatni a keresztutcába, reakció: "tolakodnak"

A címben említett muffinózók egyébként egy piros pólón találhatók, melyet a keresztapja hozott neki tavaly nyáron Szicíliából, a kabrióst pedig a kedvenc pékségünkben árulják.

Offbeat szórakoztatás

A 21. századi gyerek, kérem szépen, nem lacafacázik. 8 hónaposan az internetkábelt használja rágókának és frankón csetel a nagyszülőkkel (babanyelven, nyilván), hamarabb mondja, hogy "Blackberry" mint hogy "autó", és kitépi az apja kezéből az iPad2-t. Dani egyértelműen az apja fia, bolondul a kütyükért. És, igazság szerint, a korához képest nagyon profin használja őket. Én kevésbé lelkesedem a kütyükért - általában is, és a 2,5 éves vonatkozásában is: egyrészt, mert bármennyire ügyes is, iszonyúan kell lesni, hogy mit állít át és be (az én telefonomnak olyan funkcióit tudja előbányászni, amikről nem is tudtam, hogy léteznek), mit töröl ki, nyom meg, stb. Másrészt, mert a képernyő önmagában, és a kütyük funkciói is olyan stimulációt jelentenek, ami neki még túl sok. Ezt mondják a hozzáértők - és ami ennél sokkal fontosabb, ezt mutatja a saját, anyai tapasztalatom is. Ha túl sok "kütyü-benyomás" éri, Dani kezelhetetlenné válik: hisztizni kezd, nyávog, tekereg, semmi nem jó neki, egyértelműen túlpörög.
Mit lehet ilyenkor tenni? Én igyekszem limitálni a napi kütyübevitelt. Kb. tíz perc mozgóképet bír a srác (ez egy hosszú vagy két rövid Thomas-nak, vagy egy Sam a tűzoltó-nak felel meg), és az a szabály, hogy "tévét" (számítógépen, nyilván, a 21. században vagyunk, vagy mi) csak reggeli után nézhet. Most, hogy van iPad2, annak használatát is napi tíz percre lőttem be, meglátjuk, működik-e. Eddig nincs is gond, mivel az anyai példamutatás aládolgozik a nevelési elveknek (nem is emlékszem már, mikor néztem utoljára tévét, és nem is hiányzik, az iPad-et pedig jópofa játéknak tartom, de egyelőre nem fog meg ennél jobban). A napi általános célú számítógéphasználattal már van egy kis gond: helyzetemből adódóan szinte mindent így intézek (tudnék intézni): munkát, társadalmi életet, családi kapcsolattartást, még a vásárlások egy részét is. Magyarul, ha van egy szusszanásnyi időm, rohanok a gép elé. És ez az a dolog, amiben a kicsik nem tudnak részt venni (szemben a házimunkával). Gyerekek mit látnak: a mama folyton a szeren lóg, állandóan onnan kell elvontatni, hogy játsszon már velünk is. Csapdahelyzet.
Na meg a kísértés is nagy. Amíg ugyanis monitort bámul, nem nyaggat sem engem (lehet mosogatni, teregetni, rendet rakni!), sem a tesóját (lehet mosogatni, teregetni, rendet rakni). Sokszor könnyebb lenne odaragasztani Thomas, vagy legújabb szerelme, Po, a kung-fu panda elé (mely rajzfilmet csak szigorúan cenzúrázott, vágott változatban nézhet, de ez nem zavarja). Én egyelőre kitartok - már csak azért is, mert nekem sem hiányzik oly nagyon a képernyő. Hogy meddig tartható ez az állapot, azt nem tudom. Dávid a napokban nyálba fojtotta a Blackberryt...

Pléjgránd

Leánykori nevén tot lot. Úgyis mint játszótér. A környéken kettő is van, és jelentem, a lényegi dolgokban nem tapasztaltam különbséget: a gyerek itt is játszanak, itt is huzakodnak, és itt sem akarnak hazamenni. A játékok nem jobbak és nem rosszabbak, mint otthon. A közelebbi a "high tech" hely, csúzdákkal, gondosan megkomponált 'fejlesztő' játékokkal és puha gumiborítással, a távolabbi meg az, ahol a sok gyerek van, homokozóval, hintával, és hasonló "hagyományos" cuccokkal.

Persze vannak a magyar szemnek új dolgok is. A héten találkoztam például az első verébbel. Nem mintha nem lenne egy rakás madár a környéken, de azok mindenféle, általam ismeretlen vörös begyű fajtákhoz tartoznak. Ezen kívül a játszótéri anyukák között többségben vannak a bébiszitterek. És - ami számomra a legizgalmasabb -, bár Washington DC lakosságának túlnyomó része feketebőrű, a bébiszitterek szinte mind spanyolajkúak. Nem véletlenül - mert szigorúan spanyolul beszélnek a gyerekekhez, egyértelműen nyelvtanulási céllal. Őszintén szólva, ezért a tényért irigylem az ittenieket. Tök jó lehet úgy felnőni, hogy egy második nyelvet is beszél az ember, ráadásul gyerekként elsajátítva. No persze, a fenti játszótér Georgetownban van, ami kb. a Rózsdombnak felel meg: itt laknak a gazdagok és szépek (de főleg a gazdagok), ők nyilván válogathatnak a bébiőrök között. Vagy: amint az a bejárati kapura ki is van írva, a játszóteret a használói tartják fent - értsd: a helyi lakosok civil szervezete -, ami nem csak azt jelenti, hogy mindenki felelős azért, hogy a játszótér szép és rendezett és használható legyen, hanem kezdeményező hozzájárulást is. Amikor a héten a csúszdához vezető falépcsőn eltört egy deszka, az anyukák magától értetődően kiszedték, elvitték, és ha jól értettem, valamelyik apuka hoz majd újat. Ezt mondjuk imádom az amerikaiakban: ha valami van, megoldják, nem azon nyavalyognak, hogy kinek kellene megoldania. A játékok ugyanúgy közhasználatúak, mint otthon (vagyis mindenki bedobja a dolgait a közösbe, és a kölkök az esetek többségében nem a saját cuccaikkal játszanak). A helyi problémamegoldási divatot is bírom: amikor "helyzet" van, első körben a következő kérdést teszik fel a gyereknek (ilyen-olyan variációkban): "hogy lehetne ezt a helyzetet megoldani?" Nyilván egy kétéves még nem feltétlenül jön elő nyer-nyer megoldásokkal (bár láttam már olyan húzásokat, amiket ajánlanék sok nagyonokos felnőtt figyelmébe, szóval vigyázzunk az általánosításokkal!), de a hozzáállás roppant szimpatikus. Ha nem jön be, még mindig ott a jó öreg tekintélyelv, amit a amerikai gyerekek mintha jobban tisztelnének, mint magyar kortársaik. Tény, hogy nem igazán láttam itt hisztiző gyereket. Ordítás persze van, főleg egymással a homokozójátékok használati joga vagy a tűzoltóautó sofőrülése felett, de hiszti a szülőkkel vagy a bébiszitterrel nem jellemző. Kíváncsi vagyok, mi a titkuk... 

Washington DC felnőtt szemmel amúgy - úgyis, mint a világ első számú szuperhatalmának fővárosa - nos, meglehetősen... szürke. Olyan... semmilyen. Félreértés ne essék, nagyon tiszta, rendezett, tervezett, karbantartott. Talán kissé túlságosan is. Nekem hiányzik belőle a karakter. Kíváncsi vagyok, vajon ez a "kompromisszumos fővárosság" eredménye-e, és Canberra, Ottawa és társaik is hasonlóan néznek-e ki. Mert ami a kormányzati hatékonyságot, imidzset és üzenetet illeti, csillagos ötöst érdemel: vonalzóval megtervezett, négyzethálós utcaszerkezet (egy-két diagonálisan haladó főúttal, hogy ne legyen olyan unalmas), látványos kormányzati negyed, azonos (neoklasszicista) stílusú épületekkel, megfelelő mennyiségű zöldfelület, és az egy légköbméterre jutó legnagyobb helikoptersűrűség, amit valaha láttam.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért - kifejezetten élhető hely. Mert tiszta, mert rendezett, mert jó a közbiztonság és az infrastruktúra (bár, aki még egyszer fikázza a BKV-t, azt beutalom egy itteni metrótúrára!).Az időjárás mondjuk... március végén 5 fok körül volt a nappali hőmérséklet, ami szerény véleményem szerint felháborító. Ez, végülis, nem az északi sark. Most, így április elejére egész a 9 fokig tornáztuk fel magunkat! Holnap állítólag 22 fok lesz. Hiszem, ha látom.

Így persze ritkábban jutunk el játszótérre, mint szeretném. Szerencsére a gyereknek több esze van, mint nekem, és kiválóan megoldja a saját szórakoztatását házon (figyelem, nem lakáson!) belül is. Az épületben van (és itt most a gyerekszórakoztatási szempontból jelentős dolgok következnek): négy lift, sok-sok gommbal; lépcsőház, minden emeleten tűzcsappal; három szintnyi mélygarázs, az ehhez tartozó autómennyiséggel; edzőterem, mindenféle izgalmas géppel, valamint vicces fejeket vágó bácsikkal és nénikkel; belső udvar; tetőterasz, rajta körbe futópálya; több kilométer folyosó; klubszoba, kávéfőző géppel és két Macintosh-sal; ezenfelül postaszoba, a tízemeletnyi lakáshoz tartozó postaládákkal. Számos délutánt eltöltöttünk már a ház felfedezésével, és az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt én legalább annyira élvezem, mint Dani. Mostanra ismerem az összes tűzcsap és tűzjelző helyét (ezt itt nagyon komolyan veszik, tele velük a ház), az összes vészkijáratot, a hátsó lépcsőházat és a személyzeti bejárót. Ja, az egész ház akadálymentes, így van, hogy Dávid babakocsival jön (hátibabával nehéz súlyzózni, bár örömmel állapítottam meg, hogy a hátizmaim erősebbek, mint azt én hittem).

Egyébként az egész város (igen, a metró is) 99%-ban akadálymentes, tele is van babakocsikkal. Hordozott babát inkább csak kenguruban látok, tegnapelőtt csíptem el egy Close-ba burkolt minit a játszótér mellett. Az itteniek olyan amerikai módra nagyon barátságosak, a gyerekekkel különösen. Tök ismeretlenül rámosolyognak a fiúkra, köszönnek, beszélgetn(én)ek pár szót. Először kicsit meglepődtem (bár elvben tudom, hogy itt ez a szokás, mégis furcsa volt), de ma már egész jól kezelem, és jól is esik. Sokkal kellemesebb néhány barátságos szót váltani, mint mufurc képpel nyomulni az utcán. Persze ez nem életre szóló barátságok kezdetét jelenti, egyszerű, mindennapi udvariasságról van szó. Dani tőle szokatlanul félénk és zárkózott, azt gondolom, zavarja (furcsának találja, mittudomén), hogy nem érti, amit mondanak neki. Mostanában egy-egy szimpatikus néninek már be szokta mutatni a családot (Dávidot, magát és engem), persze magyarul, de beszélgetésbe még nem nagyon elegyedik velük (mint azt otthon tenné). Ha tovább maradnánk, akkor forszíroznám, hogy angol közegben legyen, többet halljon angol szót, de így nem látom értelmét. Majd máskor.

Most viszont megyek, és szerzek magamnak valami bűnöset, mert mindkettő alszik, és ezt ki kell használni. Még nem tudom, mi lesz az... Starbucks kávé... igazi chocolate chip cookie... friss ananászszelet... gránátalmamag (kiszedve, és tálalva)... jelly bean (ja, az nincs itthon)... vannak itt kérem számosan jó dolgok is ;)

Repülünk!

Ááááááááááááááááááááá. Uhhhhhh. Brrrrr. Öhöm. Szóval...

...kaland volt. Ahogy M. megjegyezte: szintet léptünk. Mindannyian. In WOWspeak: lots of XP, no loot. 18 órás utazás (bruttó), ebből 12 a levegőben, 6 órás időeltolódás.

Mit ne mondjak, nem vagyok elragadtatva az angol nemzeti légitársaság gyerekbarátságától. Korrektek voltak mindkét gépen, de semmi több - inkább az volt az érzésem, hogy tehernek, pluszmunkának élik meg, hogy vagyunk (nem mi voltunk az egyetlen kisgyerekkel utazók). Ezzel csak az a bajom, hogy az össz. pluszmunkájuk az volt velünk, hogy Dávid gyerekülését letettük hátul, illetve egyetlen egyszer hátramentem, és megkértem őket, hogy melegítsék meg a bébiételt. Ja, és Dani teljes kétszer (a 12 óra alatt) végigsétált a folyosón. Ezenkívül ezért fizetik őket, in my book a flight attendant is paid to attend to flyers. Morc. Pedig mondtam, hogy először utazom gyerekekkel, de semmi segítőkészséget nem tapasztaltam. Kedvenc mozzanatom: szállok be a gépbe, ott áll a légiutaskísérő (férfi) és a csomagszállító (férfi), és mozdulatlanul nézik, ahogy a 7 hónapossal a kezemben próbálom becsukni a babakocsit, amit az ajtónál le kell adni. Annyit sem mondtott a pasi, hogy a gyerekülést felvihetem, a csomagos srác javasolta. Mivel mindkét gép totál tele volt, a tapasztaltabb utazóktól kapott tippet, miszerint kérj / foglalj el még egy szabad ülést, nem lehetett megvalósítani.
Tapasztalatok összegzése: a légitársaság(ok?) nincs(enek) igazán felkészülve a kisgyerekkel utazókra, és nem is kedvelik különösebben a célcsoportot. Persze, van pelenkázó a vécében (keskeny és kemény), és hajlandóak külön térítés nélkül szállítani a babakocsit (igaz, a babakocsisnak feladható csomag nem jár).

Persze megoldottuk, és Amerika felé félúton már egész jó volt a rendszer: Dávid gyerekülésben az egyik ülésen, Dani keresztben az ölünkben - alszik. Amíg ébren vannak, kicsit bonyolultabb a dolog, mert szórakoztatni kell őket. Egyébként csak szuperlatívuszokban írhatok a fiúkról: végtelenül türlemesen, együttműködően, kitartóan viselték a tortúrát. Mentek, nézelődtek, segítettek, egyszóval angyaliak voltak.

Egy ponton viszont szavam sem lehet: Heathrow-n a biztonsági ellenőrzésnél előrevették a gyerekeseket (Ferihegyen nem), és nagyon normálisan is csinálták. A mellettem levő anyuka nem biztos, hogy egyetértett ezzel, mert ragaszkodtak hozzá, hogy bontsa ki és kóstolja meg a bébiételeket, és -italokat, és a dobozos babatejet nagyon nem akarta kinyitni. Én is kóstoltam, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt üveges bébikaját vittem (egyáltalán, kinek jutott eszébe nem visszazárható kiszerelésben árulni babakaját?!).

Az amerikai bevándorlásnál nincs ilyen kedvezmény, mindenki állja csak végig. Érdekes módon, helyi idő szerint este tízkor (otthon hajnali négy) valahogy eszembe sem jutott, hogy előre akarnék menni, csak mentem szépen előre a kordonok között, á la vak ló. Jóóóól kikérdezgettek minket, begyűjtötték az összes ujjlenyomatunkat és retinaszkenneltek, mindezt kellően morc pofával, de végül bebocsájtást nyertünk. Az iráni taxisofőr, aki a reptérről a lakásig hozott minket, roppant helyes és segítőkész volt, ellenben láthatóan nem tartotta szükségesnek, hogy a kezét a kormányon tartsa. A washingtoni körgyűrűt éppen több helyen is felújítják, a sávelhúzás-szlalom kifejezetten extrém sport.

Mindenesetre megérkeztünk, egyben, mostanra már a jetlag-et is egész jól leküzdöttük, bár Dávid még mindig hajnali ötkor kel. További washingtoni tapasztalatok később.

Ovinézőben

Január végén voltam "óvodakostolgatón" szülőknek. Gondoltam, azért kóstoltatok egy kicsit a gyerekkel is, mégiscsak ő fog oviba járni. Mindent meghányva-vetve, végül két ovi maradt a listánkon: a körzeti (ahova a legnagyobb esélye van bekerülni) és a legközelebbi (ami eme hasznos tulajdonsága mellett még jó ovinak is tűnik). Hogy a kettő miért nem esik egybe, azt most hagyjuk.

Mivel áprilisban, az óvodai nyílt napok idején nem leszünk itthon, megbeszéltem a két vezető óvónővel, hogy most mennénk. Pozitívum: mindketten nagyon kedvesen, nagyon készségesen reagáltak, természetesnek vették, hogy szeretnénk megnézni az ovit. Így hát az előre egyeztetett időpontokban fogtam a 2,5 évest, és elmentünk ovit nézni. Alaposan felkészültem előtte, közvéleménykutatást folytattam arról, hogy mi mindent kell megkérdezni, mi mindenre kell odafigyelni, és a végére egész oldalnyi listám volt.

Ő teljesen be volt sózva. Már vagy fél éve irígykedve nézi az óvodák udvarait, és most teljesen fellelkesült: "Most már én is ovis vagyok, és bemehetek játszani!" Hát, ha még nem is ovis, de most bemehetett játszani az udavrra, sőt az egyik helyen a csoportszobákba is beengedték - alig tudtam kivontatni onnan (kukásautót talált). Amikor megkérdeztem, mi tetszett neki legjobban, mindkét alkalommal a játékokat mondta. (Engem a kisvécék bűvölnek el, már saját oviskoromban is azok tették rám a legnagyobb hatást...) És az egymillió forintos kérdésre, miszerint melyik ovi tetszett jobban, gondolkodás nélkül azt felelte: mindkettő.

Nagy kő esett le a szívemről. Egyrészt, mert tetszik neki az ovi, mint olyan. Másrészt, mert tetszik neki az a kettő, amit kinéztem. Harmadrészt, mert bármelyikbe veszik fel, azzal a tudattal vihetem oda, hogy tetszik neki az a hely. Negyedrészt, mert így nem kerülök konfliktusba magammal: értelemszerűen abba az oviba szeretném beíratni a gyerekemet, amelyik megnyerte a tetszését. Emellett azonban vannak további, felnőtt, szülői szempontjaim is, és ezeknek az egyik ovi inkább megfelel, mint a másik. Így most a nekem szimpatikusabb ovit fogjuk megpróbálni. Szurkoljatok!