Vele vagy nélküle?

Férj nélkül könnyebb.

Kifejtem: két kisgyerekkel otthon lenni sokszor könnyebb úgy, ha az apjuk nincs otthon. Kéretik nem a torkomnak ugrani. Nem áll szándékomban kisebbíteni a 2D apukájának érdemeit és jelentőségét. Mindössze megosztom azt a(z először számomra is meglepő) megfigyelésemet, miszerint egy csomó mindent egyszerűbben, könnyebben, kevesebb idegeskedés árán tudok megoldani most, hogy a férjem az Óperencián túl húzza az igát.

Pedig nagyon féltem ettől a helyzettől, tartottam attól, milyen lesz egyedül két három év alatti gyerekkel otthon. Hát, néha nehéz.  Estére nagyon elfáradok, nem is annyira fizikailag mint pszichésen / idegileg. Amikor M. itthon van, legalább megvan az esélyem rá, hogy fél 8 - 8 körül hazajön (még ha nem is mindig). Ilyenkor Dani úgyis a nyakába veti magát, bármit csinálunk, és így jutok egy kis szusszanáshoz. Dávid ilyenkor már alszik, tehát akár azt is megtehetem,hogy olvasok / netezem / teázom / elbambulok. A luxus csúcsa manapság. Napközben erre nem sok esélyem van, mert ha az egyik nagyi el is viszi a nagyot, a kicsi attól még jelen van, és ennek hangot is ad. Bár most, hogy elkezdett hozzátáplálódni, vérmes reményeim vannak...

Máskor meglepően könnyű. Egyrészt a logisztika: mivel apjuk nem jön haza este, nem is kell erre számítani, így az esti rituálékat nem zavarja meg senki és semmi. És ez sokat számít. Kevés idegölőbb dolog van annál, mint amikor az egész nap pörgő, rohangáló gyereket (aki mellett én is alaposan lefáradtam), végre lecsillapítom, esetleg már ágyba is dugom, kezdek reménykedni abban, hogy lesz időm nekem is "lepörögni" mielőtt beájulok... és akkor hazajön az apja, és a gyerek feléled, mint a tökvirág, rohan az ajtóhoz, és örülhetek, ha a tesóját nem ébreszti fel.
Másrészt a nevelés (továbbra is utálom ezt a szót): most nincs itt a vajszívű papa, hogy tőle ki lehessen sírni azt, amit a mama nem engedett meg (még egy mese, még egy kis játék, stb.)
Harmadrészt az estével való "gazdálkodás": most, ha marad időm az estéből (ritka), akkor azt lelkiismeret-furdalás nélkül eltölthetem olyan dolgokkal, amik csak rólam-nekem szólnak. Amikor M. itthon van, ezek a félórák jelentik a kettőnk közös idejét is, azaz dönteni kell, hogy magunkra vagy egymásra fordítjuk. Sokszor nehéz a döntés. Képmutatásnak tartom, ha valaki azt állítja, hogy hát egyértelmű, hogy ilyenkor egymással kell foglalkozni. Nem az. Nekem (és az általam ismert emberek többségének, a férjemet is beleértve) igenis szükségem van saját időre is.

Röviden összefoglalva: eggyel kevesebb emberhez kell alkalmazkodni, eggyel kevesebben vannak a családi élet mindennapjai című képletben. Sőt, nem is csak eggyel. Az egyik legmeghatározóbb tényezővel. Lássuk be: lelkileg nagyon más felállás az, amikor nem is számítok arra, hogy hazajön este 8-ra, mint amikor számítok rá, és csak fél 9-re fut be ("Mikor jön a papaaaaa?"), vagy felhív, hogy 10 előtt nem is fog végezni. (Előfordul. Sokkal gyakrabban, mint szeretném - vagy ő szeretné, ha már itt tartunk.) Ez van, ilyen a munkája. Tudtuk (tudtuk?), amikor elkezdte, hogy erre lehet számítani. De más tudni, és más megélni.

Hogy mit szeretnék inkább, ha választhatnék? Jöjjön haza. Hozzá mentem feleségül, nem a webkamerához. De örülök neki, hogy ezt is megtapasztaltam, és látom, hogy simá(bba)n meg tudom oldani (mint képzeltem).