Kaptam M.-től egy könyvet. És tök jó. Elhatároztam, hogy kipróbálom, amit a gyerekekkel kapcsolatban javasol, nevezetesen, hogy amikor legközelebb sír a gyerek, kérdezzem meg, miért haragszik.
Tegnapelőtt este: éppen teszem tisztába a kicsit, készülök lefektetni. A nagy pörög és ordít, rámászik a pelenkázóra, mindent megtesz, amivel secperc ki tud hozni a sodromból. Mély levegőt vettem, majd a következő párbeszédet folytattam le Danival:
Én: Haragszol, kicsim? Mire haragszol? Vagy kire?
Dani: A mamára!
Én: És miért haragszol rám?
Dani: Mert a Dáviddal foglalkozol, nem a Danival!
Én: Értem. És mire lenne szükséged; mit csináljunk, hogy megszabadulj a haragtól?
Dani (habozás nélkül): Kiabálni akarok!
Én: Jól van, kincsem. Menj át a hálószobába, ott kikiabálhatod magadból a haragodat.
Erre bevonult a hálószobába a tükör elé, és kikiabálta magából. Ha nem vagyok ott, el sem hiszem, hogy ilyen van.
A nyomaték kedvéért: most először csináltam ilyet, előtte nem beszéltünk külön a haragról, hogy azzal mit kell vagy lehet vagy szabad kezdeni. Ha én haragudtam valamiért, azt megmondtam neki, és ő is kiejtette már a száján, hogy "haragszom" - de ennyi. Ehhez képest a fenti párbeszéd szerintem csúcs. És igen, büszke vagyok arra, hogy olyan a kapcsolatom a fiammal, hogy habozás nélkül közli, hogy igen, haragszik, igen, a mamára, és még a megoldást is megmondja. Imádom a gyerekeket! No, nem vagyok naiv, nem lesz ez mindig ilyen egyszerű. De ha a tendencia marad, és a fiúk megtanulják, hogy
a) "joguk van" haragudni, mérgesnek lenni
b) ezt el lehet mondani
c) megfelelő módon ki lehet ereszteni a gőzt,
akkor azt hiszem, nagyot léptem előre afelé, hogy boldog embert "neveljek" belőlük.
Ez nagyon jó!!!! Már alig várom hogy Gergő elkezdjen beszélni, kíváncsi leszek. Ez a párbeszéd mindenesetre csúcs:-)
VálaszTörlés