Általánosan elismert igazság*... hogy gyermekei megszületése után az ember ifjúkori barát(nő)i hajlamosak elmaradozni. Különös tekintettel a gyermektelen ifjúkori barát(nő)kre. Elemezgették ezt már minden oldalról, volt szó gyerekesek és gyerektelenek szembenállásról, különböző élethelyzetekről, munka vs (beszűkült?) otthonlét állapotról, és ki tudja még miről.
Az igazság (már felőlem nézve) az, hogy ez mind nem igaz. Igen, nekem is voltak olyan lánykori barátaim, akikkel nem tartjuk a kapcsolatot Dani születése óta. És vannak olyanok is, akikkel meg de. Sőt. Tegnap is egy ilyen összejövetelen voltunk. Gyerekestül. Hazajövet mondtam M.-nek, hogy milyen hihetetlenül jól éreztem magam, és milyen sokat jelent nekem az, hogy van egy társaság, ahol szabadjára engedhetem Danit, mert mindenki örül neki, odafigyel rá, partnerként kezeli, ha kell, játszik vele, vigyáz rá. Csak úgy. Magától.
A helyzet tisztázása végett: ebben a bandában csak mi rendelkezünk gyerekkel (illetve egy másik lány is, de ők most nem voltak ott). A társaság összetétele meglehetősen vegyes: a "klasszikus" szingli minden jellemzőjét felmutató csajoktól a "klasszikus" multialkalmazotton és a pályakezdő szájsebészen keresztül a bohém koreográfusig és az újságíróig mindenki található benne. Van aki házas, van, aki nem. Van, akinek van partnere, van aki per pillanat a pokolra kíván minden ilyen próbálkozást. Van, aki pelenkával a kezében üldöz egy kétévest keresztül a lakáson (ezt majd elmesélem máskor), van aki boldog lebegésben várja az elsőt (akit aztán majd üldözhet pelenkával a kezében), és van, aki a gyerekvállalásnak a gondolatától is kiszalad a világból. Élethelyzeteink, gyerekekhez való viszonyunk, munkánk (és otthonlétünk) tekintetében tehát kábé semmi közös nincs bennünk. Hogy mi tartja össze mégis ezt a társaságot?
Ha visszatekerünk vissza 15 évet, a társaság minden szombat-vasárnap délutánját egy bizonyos budai közösségi házban tölti. Kéthetente a szombat estéket is. Nyaranta egy (van, aki kétszer egy) hetet pedig valahol az országban izzad egy (az esetek többségében) rosszul szellőző tornateremben. És mindezt iszonyúan élvezi.
Önmagában persze az, hogy mindannyian láttuk már egymást egy szál lepedőben rabszolgát alakítani, vagy éppen idétlen bakugrásokat bemutatni, nem különleges. Ugyanúgy asszisztáltunk egymás szerelmi életéhez, világfájdalmához és világmegváltó terveihez, mint minden tizenéves társaság. Már akkor is jókat tudtunk röhögni együtt. Az, hogy most is tudunk, nem (csak) arról szól, hogy tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást.
Tegnap óta azon gondolkodom, hogy akkor mégis mi az, amitől még mindig működünk? Amitől a kétéves fiam boldogan kiabálva szalad oda olyan emberekhez, akiket évente három-négyszer lát. Amitől emlékszik a nevükre, és arra, hogy legutóbb (hónapokkal ezelőtt) mit csináltak együtt. Amitől nem kérdés, hogy bevállalom a két kicsi gyerek cígölését az éppen aktuális találkahelyre. A következőre jutottam:
Bár az értékrendünkben nagy az átfedés, mégsem az a lényeg. Hanem az elfogadás és a másik egyénisége iránti tisztelet. Ez teszi lehetővé, hogy ennyi különféle élethelyzetű, temperamentumú, stílusú ember ennyi év és a közös hobbi elmúltával is TÁRSASÁGot alkosson. Ez teszi lehetővé, hogy egy kétévest mindenki egyenrangú partnerként kezeljen. Harmónia van köztünk. Még mindig, úgy tűnik. (Hogy szoktunk-e összeveszni? Persze. Lehülyézzük-e a másikat, amikor azt gondoljuk, hogy hülye? Naná! Vannak-e súrlódások? Igen, vannak. Nem vagyunk tökéletesek. Hál' Istennek.)
Lehet, hogy a tánc nem tud elmúlni...?
*"It is a truth universally acknowledged..." (a Büszkeség és balítélet kezdő sorai)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése